CLAUDIO MAGRIS

Utópia és kiábrándulás

Az évkönyvárus és az átutazó párbeszéde című művében Leopardi bemutatja, milyen gyötrően hiábavaló esztendő fordultán az újabb évre várni, miközben valamennyi megelőző év is abban a hitben telt el, hogy végül beköszönt a soha el nem következhető boldogság. A nagy olasz költő e rövid, de halhatatlan szövegében, amely az élet fájdalmas oldalának diagnózisában oly kérlelhetetlen, még sincs jelen a mai szónokok apokaliptikus, könnyűvérű pesszimizmusa, akik abban lelik örömüket, ha folyton-folyvást szörnyűségekről adhatnak hírt, és kinyilatkoztathatják, hogy az élet puszta űr, vétek és veszedelem. Leopardi írása ellenben át meg át van itatva gyengéd életszeretettel, szemérmes boldogságvárással, melyet ugyan cáfolhatnak az egymásra sorjázó évek, ám mégis tovább élnek, aggodalom és kétség között, a lélekben, és erősebben tanúskodnak a fájdalomról és abszurditásról minden katasztrófaidéző pátosznál.

Ezek a gondolatok, ez a szorongó rémület az év fordulója előtt még érzékletesebbé lesz, amikor bevégzünk, illetve elkezdünk nemcsak egy új évet, avagy új évszázadot, hanem egyenesen új ezredévet írunk. A kalendárium túlteng majd évfordulóban és ünnepi alkalmakban, Ausztria millenniumától az olasz trikolór bicentenáriumáig, a sokatmondó kétezer kezdetéig - jelképes korszakfordulók, az idő hatalmas diadalívei. A haladás és a mulandóság látványos díszletei. Az ezredfordulón voltak néhányan - de nem annyian, amennyit szeretnek emlegetni -, akik a világ végét várták, a hidegháború legsötétebb pillanataiban a nukleáris apokalipszistől, a day after lidércnyomásától rettegtek.

A kétezredik év küszöbén hiányzik a vég pátosza, de bizonyosan jelen van az az érzés, hogy a civilizáció és maga az emberiség is gyökeres változásoknak néz elébe, tehát nem a világ ér végérvényesen véget, hanem az az évszázados mód, ahogyan éltünk, értelmeztük és irányítottuk ezt a világot.

Nietzsche és Dosztojevszkij már a XIX. század végén megsejtette az új embertípus kialakulását, az eltérő antropológiai szakasz megjelenését - a létezés és az érzelmek módjában -, amely majd különbözik a hagyományos, időtlen idők óta létező típustól. Nietzsche az Übermenschben nem egy képességében hatalmasabb, a többségnél tehetségesebb embert látott, hanem Gianni Vattimo meghatározása szerint, az emberfölötti ember az Ego új formája, mely többé már nem egy egyértelmű és egységes, hanem definíciójában "az atomok anarchiájából" áll fel, a csírázó lelki életből és annak fellobbanásaiból, melyek többé már nem foglyai az individuum és a tudat merev páncélzatának. Ma a mind "virtuálisabbá" váló valóság szolgál forgatókönyvül az Ego lehetséges változásának.

Nietzsche maga mondta, hogy az ő emberfölötti embere szorosan rokonítható Dosztojevszkij hősével az Egérlyukból. Mindkét író alaposan szemügyre vette mind a korát, mind a jövőt, azt a jövőt, amely még előttünk áll, de részben már a mi jelenünk is - a beköszöntő nihilizmus, az érték- és értékrendválság. A különbség csupán annyi, emlékeztet Vittorio Strada, hogy míg Nietzsche számára ez ünnepelni való felszabadulás volt, Dosztojevszkijnek leküzdendő betegség. Az új évezred kezdetekor sok minden függ majd attól, hogyan választ civilizációnk a két lehetőség között: leküzdi-e a nihilizmust, avagy a legszélsőségesebb megnyilatkozási formájáig hagyja fajulni.

"Az elmúlt évszázad nem végződött jól", írja Eric J. Hobsbawm a Rövid század című művében, hozzáfűzve, hogy Eliot szavaival élve az vagy "visszhangzó mennydörgéssel" vagy "ordítozás és sírás"* közepette fog véget érni. Mások az elmúlt száz évben csak a rettenetet látják, "a rettenetes huszadik századot", a tömegirtások és pusztítások felülkerekedését, melyet a tudományos racionalitás és a barbárság szörnyszülött szimbiózisa keltett életre. Mindazonáltal igazságtalan lenne, ha figyelmen kívül hagynánk vagy alulértékelnénk azt a rendkívüli fejlődést, amelyet e századnak tulajdoníthatunk, és amely nemcsak az egyre szélesebb néprétegek számára biztosította az emberhez méltó életfeltételeket, szüntelenül tágítva a perifériára szorult avagy mellőzött csoportok jogait, hanem az emberi méltóság egyre elmélyültebb tudatával ajándékozta meg őket, eljutva oda - még a mi modelljeinktől oly különböző életformák és civilizációk életfeltételei közé is -, ahol tegnap még nem ismerték vagy nem akarták elismerni.

Bűnös dolog lenne megfeledkezni Auschwitz századának kegyetlenkedéseiről, de nem szabad megfeledkezni az elmúlt századokban elkövetett kegyetlenségekről sem anélkül, hogy a kollektív tudat tudomást ne venne és lelkiismeret-furdalást ne érezne miatta. Olyan vakon bízni a haladásban, mint a XIX. század pozitivistái tették, nevetségessé lett, de nem kevésbé korlátolt a múlt nosztalgikus idealizálása és a fellengzős és dagályos katasztrófatudat. A homályos jövő sajátságos szemléletet igényel, de mert az óhatatlanul rövidlátó, rövidlátásán enyhíthet az alázat és az önirónia.

E két utóbbi megőrizhet attól a kísértéstől is, hogy átadjuk magunkat a patetikus próféciáknak és a korszakos közhelyeknek, amelyek gyorsan komikussá lesznek, akárcsak a nevezetes kijelentés, miszerint 1989-cel véget ér a történelem, pedig ennek a mondatnak csak Flaubert Közhelyszótárában volna a helye. Nyolcvankilenc ugyanis, éppen ellenkezőleg, felolvasztotta az évtizedekre megdermesztett történelmet, mely mélységében bonyolult egyként hordozta az emancipációt meg a regressziót, amelyek úgy tartoznak össze, akár az érem két oldala. A szabadságot erősítő önrendelkezési elv véres konfliktusok előidézője, melyek lábbal tiporják a mások szabadságát. A progresszió és regresszió rövid körére egy másik példa a gazdasági növekedés és a termelés hatékonysága közötti összefüggés, mely utóbbi a foglalkoztatás csökkenésével jár együtt, s így megnöveli az elfogadható életszínvonalból kirekesztettek létszámát, és megteremti - figyelmeztet Dahrendorf - a súlyos társadalmi válságok és feszültségek előfeltételeit.

A legnyilvánvalóbb ellentmondás, amely ma az egységesítésre és az összetartásra irányuló folyamatok - például az európai egység - és a helyi decentralizálást célzó törekvések között feszül, a lokális identitások visszaszerzésére törekvő eljárások, melynek képviselői dühödten utasítják vissza az őket magukba foglalni kész állami, nemzeti vagy kulturális kontextust. Az általános kiegyenlítődés folytán - a kommunikációs eszközöknek köszönhetően, amelyek az egész földgolyóbison ugyanazokat a modelleket javasolják - egyre elkeseredettebb különbségek feszülnek egymásnak: mindkét folyamat létének alapjaiban fenyegeti az európai civilizációt, az individualitást, a szó legerősebb és klasszikus értelmében, mely egyediségében összetéveszthetetlen, de egyúttal az egyetemes hordozója és kifejezője is.

Az ezredforduló a végsőkig kiélezett ellentmondásokkal köszönt ránk. A politikai totalitáriusok veresége sok országban, ha nem is mindegyikben, nem zárja ki valamilyen puha és amorf totális rend győzelmét, ami képes mítoszok, rítusok, felhívások, szimbolikus figurák és előadásaik útján a tömegeket önazonosságra ébreszteni - írja Giorgio Negrelli a Számkivetett években - oly módon, hogy "a nép elhiszi, azt akarja, amit a hatalmon lévők időről időre a megfelelőnek tartanak".* A totalitarizmus nem hagyatkozik többé az erős, ám bukott ideológiákra, hanem csak azokra a kocsonyás, gyenge eszmékre, melyeket a média hatalmai engednek útjukra.

Az efféle totalitarizmussal szembeni ellenállás megfogalmazódhat a történelmi emlékezet védelmében, amelyet az a veszély fenyeget, hogy semmisnek nyilvánítják, de amely nélkül értelmetlen az élet bonyolult teljességéről beszélni. Egy másik ellenállási mód lehet a fals realizmus elutasítása, amely a valóság felszínét belső valóságnak veszi, és az örökkévalóba vetett hittől tökéletesen mentesen a jelent abszolutizálja, a változásban nem hisz, naiv utópistáknak címkézve ellenben mindazokat, akik hisznek a világ megváltoztathatóságában. Nyolcvankilenc nyarán ezek a fals realisták, akik olyan nagy számban vannak jelen a politikusok között, kinevették volna azt, aki a berlini fal leomlásáról beszél. Úgy tetszik, az évezred a forradalom mítoszának végével zárul, és Alberto Cavallari megjegyzése szerint mindazoknak a nagy terveknek a végével is egyúttal, amelyek a XIX. és a XX. századot nagy részben jellemző módon a világ megváltoztatására törekedtek.

Az egyre elterjedtebb történelmi revizionizmusban a francia forradalmat, amelyet mindmáig mint a modernitás és a belőle fakadó szabadságjogok bölcsőjét tartottak számon, mostanság mint a totalitarizmusok szülőanyját bélyegzik meg, és erőszaktételei elhalványítják azokat az erőszakos tetteket, amelyek ellenében felkelt: elfeledtetik azt a Victor Hugo-költeményt, amelyben XVI. Lajos levágott feje tesz szemrehányást atyáinak, a múlt francia királyainak, hogy a feudális uralkodás igazságtalanságaival megteremtették a "rettenetes gépezetet", azaz az őt lenyakazó guillotine-t, mely tehát az erőszakot erőszakkal akarja kiirtani, olyan bűncselekményeket elkövetve, amelyeket ugyan nem lehet igazolni, de amelyekért nem egyedül ő a felelős.

A kommunizmus bukása, úgy látszik, az általános értékvesztésben nemcsak a megvalósult szocializmust sodorta magával, hanem a haladás és a demokrácia ideáit, a társadalmi és egyéni megváltás utópiáját is. És annak a követelésnek a kudarca, hogy egyszer s mindenkorra vessenek véget a történelem minden gonoszságának és igazságtalanságának, olykor magával rántotta a szolidaritás és igazságosság valamennyi alapeszméjét is. Pedig ehelyett a forradalom és a nagy terv mítosza végének az igazságosság azon ideáljainak kellene több gyakorlati erőt adnia, amelyeket az abszolutizálással és a hierarchiával megrontott mítosz a hatalom erejével gyakorolt: több türelmet és kitartást adni a rájuk való törekvésben, tehát több esélyt a megvalósításukban, abban a tökéletlen, de a tökéletesedésre képes relatív mértékben, ami az emberi mérték. Azon mítoszok vége megnövelheti ezeknek az ideáloknak az erejét, éppen mert megszabadíthatja őket a mitikus és totalitárius bálványszereptől, amelybe beledermedtek. Megértethetik, hogy a forradalmi utópiák olyan élesztőszerek, amelyek önmagukban - ellentétben azzal, amit számos ideológus hitt - nem elegendők a kenyérsütéshez, de nélkülük mégsem készülhet jó kenyér. A világot nem lehet megváltani egyszer s mindenkorra, és minden nemzedéknek Sziszüphoszként kell maga előtt görgetnie a maga szikláját és elkerülnie a reá hulló sziklatörmeléket. Ez a tudatosság az emberiség belépője a szellemi érettségbe, az ész nagykorúságába, amelyet Kant a felvilágosodásban vélt látni.

Az évezred végének és elejének szüksége van a kiábrándulással vegyes utópiára. Minden egyes ember és maga a történelem sorsa is hasonlít Mózeséra, aki nem éri el az Ígéret földjét, de szüntelenül felé tart. Az utópia azt jelenti, nem hajlunk meg a dolgok előtt úgy, amint vannak, hanem harcolunk értük, hogy olyanokká legyenek, amilyennek lenniük kellene: azt jelenti, Brecht egyik versének szavaival: "Hogy nagyok lehessünk, nagy változások kellenek."* A vallási köntösben történő újjászületés, mely oly gyakran fajul el a fundamentalista mozgalmakban, küldetéssel bír, a túlvilág felé irányítja a figyelmet, arra figyelmeztet, hogy a világi történelem minduntalan összefonódik a spirituális történelemmel, az áldozatok kiáltásaival, akik egy másik történelmet követelnek, és az utolsó ítélet napján bemutatják Istennek avagy a Világszellemnek a számadások könyvét, és arra szólítják fel, hogy az egyetemes mészárszék ügyében igazságot szolgáltasson.

Az utópia azt jelenti, hogy nem feledkezünk meg a névtelen áldozatokról, azokról a milliókról, akik leírhatatlan kegyetlenkedések közepette vesztek oda, tűntek el a feledésben, mert nem írattak bele az egyetemes világtörténelem évkönyveibe. A történelem folyója magával sodorja, majd elsüllyeszti az apró, egyéni történeteket, a feledés hulláma kitörli őket a világ emlékezetéből: írni annyit is tesz, mint sétálni e folyó mentén, ár ellen hajózni, kihalászni belőle a hajótörött életeket, rátalálni a parton fennakadt maradványokra, és a papír bizonytalan Noé-bárkájára bízva beemelni őket.

Ez a menekítési kísérlet utópisztikus, és meglehet, a bárka elmerül. Ám az utópia értelmet ad az életnek, mert minden valószínűség ellenében is azt követeli, hogy az életnek legyen értelme: Don Quijote azért nagyszerű, mert csökönyösen hiszi, minden bizonyosság ellenében, hogy a borbélytál Mambrín sisakja, és a közönséges Aldonza az elbűvölő Dulcinea. De a magányos Don Quijote éppolyan fárasztó és veszedelmes, mint az utópia, amikor erőszakot tesz a valóságon, azt hivén, hogy az oly távoli célt már el is érte, az álmot felcseréli a valósággal, és brutálisan a többiek nyakába varrja, ahogy teszik ezt a totalitárius politikai utópiák.

Don Quijoténak szüksége van Sancho Panzára, aki Mambrín sisakjában borbélytálat lát, és Aldonzán érzi az istállószagot, de azt is érti, hogy a világ se nem igazi, se nem teljes, ha nem kutatjuk a bűvös sisakot és a ragyogó szépséget. Sancho követi a lovagi őrületet - sőt, amikor gazdája észre tér, elveszettnek érezvén magát, felháborodottan követeli a bűvös kalandokat. De Don Quijote egymagában talán szegényebb lenne nélküle, mert lovagi hőstetteiből hiányoznának az ízek, a színek, az étkek, a vér, a veríték és a lét érzéki öröme, melyek nélkül a hősi eszme, mellyel kölcsönös értelmet adnak egymásnak, fullasztó rabság lenne csupán.

Az utópista ábrándnak és kiábrándulásnak, ahelyett, hogy szemben állnának, kölcsönösen korrigálnia és támogatnia kellene egymást. A totalitárius utópiák vége csak akkor bír felszabadító érvénnyel, ha az a tudatosság kíséri, hogy az utópiák jegyében ígért és kudarcot vallott megváltás a jövőben több türelemmel és szerénységgel kerestetik, hiszen senki sincs birtokában a megoldásnak. Az összeomlott totalitárius utópiákból kiábrándult tömegeket a kiábrándultság nemhogy érettebbé, de ingerültebbé tette: éles, metsző hangon teszik nevetségessé a szolidaritás és az igazság eszményeit, amelyekben korábban vakon hittek. Az a lendület, amellyel a szociális állam bukását ünneplik ahelyett, hogy a szembeötlő hibák kijavításán munkálkodnának, példa arra a tehetetlenségre, amellyel képtelenek az utópiát és a kiábrándultságot összekapcsolni. 1929-ben vagy akár a hatvanas években is nevetséges lett volna azt hinni, hogy a kapitalizmus haldoklik, manapság nevetséges azt hinni, hogy triumfálásának jelenlegi formája a világ végleges rendje. A győzelembe és e győzelem rendíthetetlen viszonyaiba vetett hit veszedelmes lehet: Manés Sperber szavaival élve, aki élvezi s dicsekszik a győzelmével, könnyen válhat cocu de la victoire-rá.

Minden nemzedéknek és minden egyednek elölről kell kezdenie, és nem is csak egyszer végigjárnia az első keresztények megrázó, ám üdvözítő tapasztalatát, akik Krisztus megígért második eljövetelére, a parúziára, és a Paraklétoszra, a Vigasztaló Szentlélek eljövetelére vártak és hitték - legalábbis sokan közülük -, hogy már az ő életükben elkövetkezik. A parúzia nem következett el, és nem lehetett könnyű a kiábrándult hívek számára ellene mondani a kiábrándulásnak és megérteni, hogy nem hazudtolták meg az üdvözülést, csupán elhalasztották, sőt talán el sem napolták, csak fel kell ismerniük, hogy az üdvözülés nem egy csapásra ér el mindenkit, hanem egyre és egyre tart felénk, egészen az idők végezetéig, amelyek talán véget sem érnek a földön, legalábbis nem az emberi nem kurta itt-tartózkodása alatt.

A kiábrándulás azt jelenti, hogy a parúzia nem itt következik el, hogy nem láthatjuk saját szemünkkel a Messiást, hogy jövőre nem leszünk Jeruzsálemben, hogy az isteneket száműzték. A Nyugat e kiábrándulás jegyében él, melyet Max Weber csodálatra méltó és megvilágosító oldalakon ábrázolt, lefestve azt a vasketrecet, amelyben a kíméletlen racionalizálással megbéklyózott világ senyved, mely béklyó csak egy meghatározott irányba engedi és ösztökéli. De már önmaga is ellentmond ennek a diagnózisnak azzal a hangnemmel, amellyel a kimutathatatlan, de megkerülhetetlen értékekről beszél, az élet értelméről, melynek a racionalizáció okán ugyan nyoma veszett, de a vágy iránta elfojthatatlanul munkál mindenkiben.

Aki azt gondolja, hogy ábrándozni könnyű, gyors prédája lesz a meddő cinizmusnak, amikor az ábrándozás felfedi saját esendőségét, avagy meg sem mutatkozik. A kiábrándulásban, akár a sokat látott tekintetben, benne van az a szomorú tudatosság, hogy az eredendő bűn már elkövettetett, hogy az ember többé nem ártatlan, és Mambrín sisakja csak egy borbélytál. Ám benne foglaltatik az a tudat is, hogy a világ néha elbűvölő, akár az Édenkert, hogy olykor a gyarló és elvetemült emberek is képesek a nagylelkűségre és a szeretetre, hogy a halandó és esendő test szenvedéllyel szerethető, és Mambrín sisakjának fénye, bár fellelhetetlen, mégis visszaverődik a rozsdás fazekakon. A kiábrándulás egy oximoron, az ellentmondást az intellektus nem képes feloldani, csak a költészet fogalmazhatja meg és oltalmazhatja, mert jóllehet azt mondja, hogy az ábránd nem létezik, de a megszólalás módjában és hangnemében rögtön azt is sugallja, bizony, hogy létezik, s majd akkor ad hírt magáról, amikor a legkevésbé várják. Egy hang azt súgja, hogy az életnek nincs értelme, de elmélyült hangvétele éppen emez értelem visszhangja. Cervantes iróniája abban állt, hogy leleplezvén a félszeg lovagkor végét, megfogalmazta egyúttal a lovagkor poétikus ábrándját.

A kiábrándulás, mely az utópia korrekciója, az alapvető elemet, a reményt erősíti fel. Mit remélhetünk ? - teszi fel a kérdést Kant A tiszta ész kritikájában. A remény nem a világ megnyugtató és optimista szemléletéből fakad, hanem a kendőzetlenül megélt és megszenvedett létezés roncsolódásaiból, mely a megváltás elfojthatatlan szükségét teremti meg. A gyökeres rossz - az a gyökeres ostobaság, amellyel a világban megmutatkozik - megköveteli, hogy utolsó porcikájáig feltérképeztessék, hogy túl lehessen lépni rajta, mielőtt a reménnyel szembenézünk. Charles Péguy a reményt tartotta a legfontosabb erénynek, éppen azért, mert a csüggedésre való hajlandóságunk olyan markánsan és alapvetően van jelen, írja, míg a gyermekkori képzelőerő visszaszerzése olyan nehéz; látni azt, miként történnek a dolgok, és mégis hinni abban, hogy másnap minden jobbra fordul.

A remény azt jelenti Gerardo Cunico megfogalmazása szerint, hogy a dolgok ismeretének hiánytalan birtokában vagyunk: nemcsak annak, amilyennek mutatkoznak, hanem annak is, amilyenné válniuk kell, hogy megfeleljenek a tökéletes, még sértetlen realitásuknak, a létezésük törvényének. Ez pedig azonos az utópikus ábránd szellemével; Bloch tanítása szerint ez azt jelenti, hogy minden létező jelenség mögött még állnak más potenciálok, melyek a létező fogságából szabadulnak ki. A jövőbe vetülő remény összebékíti majd az embert a történelemmel, de a természettel is, azaz saját képességeinek és saját késztetéseinek teljességével. Az utópiának ez a szellemisége leginkább a héber kultúrában maradt fent, prófétáinak izzó fékevesztettségében.

A kiábrándulás egyszerre ironikus, melankolikus és reménnyel felvértezett: mérsékli a prófétai pátoszt, és nagylelkűen optimista, amivel könnyűszerrel alulértékeli a regresszió, a diszkontinuitás, a történelemben lappangó drámai barbárság félelmetes lehetőségeit. Talán nem is lehet igazi, filozófiai kiábrándultságról beszélni, csak költőiről, mert csak a költészet képes úgy ábrázolni az ellentmondásokat, hogy fogalmilag ugyan nem oldja meg, de felsőbbrendű, muzikális egységbe komponálja őket. Talán ezért a kiábrándultság legfőbb műve Flaubert Érzelmek iskolája - minden csalódások könyvének is nevezték -, de titokzatosan mélabús folyamának dallamában, mely korát idézi, egyúttal az élet ábrándos bűvöletének és varázsának könyve is. Valamennyi mítosz akkor támad fel és tündököl fel újra, amikor a sztereotip kliséről lehámlik a papírvarázs: a déltengerek a lélek tájaivá lesznek Melville és Stevenson könyveinek oldalain, akik fenntartás nélkül kigyomlálták onnan a romlatlan idillhez elvárható összes díszletet. Csak a mítosz bírálatával lesz bizonyossá az ellenállásra sarkalló igézet. Az igazi álom, írja Nietzsche, úgy álmodni, hogy tudjuk - álmodunk.

Az elmúlt két évszázad nyugati irodalmának története az ábrándos utópia és a kiábrándulás elválaszthatatlan szimbiózisa. A történelemhez képest az irodalom gyakorta úgy helyezkedik el, akár a Hold másik fele, árnyékban a világ folyásától. A történelemben és az életben ez az óriási hiányérzet igényt jelez valami gyökeresen másra, egy messianisztikus avagy forradalmi megváltásra, amely hiányzott vagy megtagadtatott a történelem valamennyi forradalmában. A mélyen sebzett individuum nehézkesnek találja a társadalmi fejlődéssel összhangban történő önmegvalósítását, és folytonosan érzi a teljes élet hiányát. A kollektív fejlődés még nyilvánvalóbbá teszi az egyén zavarát: igényt tartani az életre csak a nagyzási hóbortban szenvedőknek való, írja Ibsen, arra utalva, hogy csak a valódi, hiteles élet utáni vágyakozás fáradságos és vakmerő tudata teszi lehetővé a hozzá való közeledést.

A kiábrándulás a kijózanodással is együtt jár, a barokk desengano szintén az illúzió fájdalmas leleplezése, mely megcsillogtatja a történelemmel szembeszegülő igazságot. A bécsi Ferdinand Raimund, aki egyszerre ultramodern és a barokk kiábrándultság költője, egy népszínművet írt az 1800-as évek elejének modorában, melynek címe: A balszerencsét hozó varázsfény. A jó tündér Ewaldnak, a főszereplőnek egy csodálatos lámpást ajándékoz, amelynek hatalmában áll megváltoztatni a valóságot: aki fényénél szemléli a világot, mindenhol csak ragyogó pompát és költészetet lát, ott is, ahol nyomor és szenny honol. Lucina, a tündér, amikor átnyújtja az ajándékot Ewaldnak, elárulja neki a titkot is, hogy a lámpa gyönyörű, de csalárd képeket mutat majd neki. A tudat azonban nem zúzza szét a fényben világló dolgok varázsát, és Ewald élete, az ajándéknak köszönhetően, gazdagabb lesz. A lámpás azonban nem csalás. Aki úgy használja, hogy nem tud a világ megszépítéséről, az valóban becsapja magát, mert nem látja a fájdalmat, az elvetemültséget, és azzal áltatja magát, hogy a lét harmonikus. De aki visszautasítja, legalább ennyire vak és nehézfejű, mert az az ajándék, mely beragyogja a hétköznapok szürkeségét, értésünkre adja, hogy a valóság nem csak szürke, nyomorú egyhangúság. A dolgok mögött, akként, amilyenek, ott van az ígéret is, a szükséglet, hogy olyanok legyenek, mint amilyennek lenniük kellene: ott van egy másik valóság lehetősége, akár a bábban rejtőző pillangóé.

Néhány év múlva az író talán megfeledkezett a tündér ajándékáról, hiszen pisztolyát maga ellen fordította. De annak a hatalmas, utóbb hajótörést szenvedett Noé- bárkájának, aminek K. u. K., azaz Habsburg Birodalom volt a neve, a maradványai tovább fénylenek, akár az áradás után partra vetett, korhadásában foszforeszkáló uszadék fa. És a kiábrándulás ironikus játékának fényében az is látszik, hogy művészet ez, fifikás bölcselkedés, mely arra jó, hogy kivédje a sakk-mattot, és megvédje az ábrándot. Mint a vén Ausztria fiai, mi is zárolt számlán élünk, abban a reményben, hogy a világ és az őt megvásárolhatóvá tévő papírdarabkák növekvő irrealitása, avagy azok az intézkedések, amiket nem vagyunk ugyan képesek felfogni, de amelyekre bizalommal ráhagyatkozunk - mint a készpénzfizetés programozott korlátozása -, úgy végződnek, hogy eltörlik az aktív és passzív nullák közötti különbséget. "És mégis, az élet szép. Nem igaz?" - kérdezi Leopardi utazója, és az ellenkezőjét gondolja. "Ez tudvalévő" - feleli az évkönyvárus.

(1996)

BALKÓ ÁGNES fordítása

* Vas István fordítása.

* Vas István fordítása.

* Haraszti Miklós fordítása.