Magyar Napló

Elsüllyedt műfaj

Rózsa Endre Elsüllyedt csatatér című verse ma, 2000-ben, azok számára, akik régebbről ismerik és szeretik, valószínűleg reveláló újrafelfedezés, azok számára viszont, akik most ismerkednek vele, nagy élmény, igazi meglepetés.
Én feltehetően egy harmadik csoportba tartozom, azok közé, akik még 1969-ben, első megjelenése idején elolvasták a költeményt, de akkor nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget és jelentést, most viszont úgy érzik, hogy a mű beért, nem ártott meg neki az elmúlt harmincegy év, sőt az emberi világtapasztalat csak ma tudja megtölteni igazán minden fordulatát, minden trópusát, minden hang-, mondat- és gondolatalakzatát jelentéssel.
Akkor, 1969-ben, az Elérhetetlen föld című versantológiában egy nemzedék kiáltványának és önportréjának hatott. Próbáljunk kicsit belehátrálni azokba a történelmi időkbe!
Párizsban (és természetesen a nagyvilágban is) még friss a diáklázadást követő általános kiábrándulás; a szocialista blokkban a hiábavalóság érzését az elviselhetetlenségig fokozza a "prágai tavasz" vérbe fojtása; Budapesten a reformtörekvések felszín alá szorítása növeli a teretlenség és tehetetlenség ambivalenciáit.
A költészetünkben is akkor áll be egyfajta hasadás: Tandori Dezső nyelvkritikai ihletettségű kötete, a Töredék Hamletnek 1968-ban jelent meg, s ezzel kezdetét veszi a folyamat, amelyben az ún. közéleti vagy társadalmi líra ázsiója egyre csökken, hogy végül a voluntas (az emberi akarat, életerő) teljességgel versidegen "anyaggá", a versírás maga pedig puszta nyelvi önmozgássá minősüljön.
1969-ben persze ez a nyelvkritikai trend még csaknem "földalatti", az Elérhetetlen föld társadalmi lírájához viszont a kor költőfejedelme, Nagy László ír előszót, s nyíltan nevezi az antológia fiatal költőit "etikusoknak és felelősségvállalóknak". Minthogy azok is voltak. Takaratlanul vállalták érzelmeiket, direkt módon vallották meg rossz közérzetüket, csalódottságukat, sőt kiszolgáltatottság- és fölöslegesség-tudatukat.
Lehetett-e hát ebben a történelmi és irodalmi kontextusban az Elsüllyedt csatatér toposzát másként értelmezni, mint az adott helyzet puszta parabolájának, a "csata" szükségessége és ellehetetlenülése felismerésének, és a felismerésből következő ambivalens lélekállapot egyenes megvallásának?
A hagyományosan négysoros strófákra tagolt, de kötetlen ritmusú, rímtelen szöveg ugyan sok külső és belső jegyével tüntetni látszik a poétikai konvenciók, jelentések ellen (a kötetlen ritmus és rímtelenség mellett például gazdagon él a paradoxon stíluseszközével: "sosem halunk meg ezen a csatatéren / mert nem csatatér ez", az akkor divatos szóképzsúfolást elhagyja, s a trópusokról markánsan a különböző alakzatokra, főleg az ismétlésre, a halmozásra, a fokozásra, a mondat-modalitás élénkítésére teszi át a hangsúlyt), de mindez akkor, három évtizeddel ezelőtt nemigen változtatott a tényen: a verset legtöbben egyfajta agitatív lírai megnyilatkozásként olvastuk.
A mai olvasatban ez a konkrét korhoz kötött agitatív jelleg meggyöngül, s fölerősödik, szinte önállósodik a versnek az az apokaliptikus jelentéssíkja, amely feltehetően már az első olvasatainkban is jelen volt, de ott még csak színezte a korhoz kötött mondanivalót. Ebben az új olvasatban már nem a "sors, nyiss nekem tért!" helyzete motiválódik bizonyos forradalmi indulatokkal és groteszk ambivalenciákkal, nem az egyén és a társadalom áll egymással szemben, hanem az ember által legyőzött, lepusztított, ijesztő, "belül üres", "termeszrágta" Föld-gumó kísérti az űrben, a csupasz létben magára maradt, gyötrődő embert; mitöbb, az utolsó strófában már az ember nélküli föld riasztó látomása is megképződik: "...csak a tenger kaszálja a lábon álló eget / ... csak a kalászok nőnek fejjel lefelé".
Elismerem, fejtegetésem sokak számára hathat majd erőltetettnek, esetleg a szerző eredeti szándékát eltorzítónak. De én semmi mást nem teszek itt, csak egy versszöveg kor-meghatározta formájában próbálom azt az általános, transzgresszív elemet, kifejezési anyagot megjelölni, amelynek köszönhetően egy régi mű ma is műélvezetet nyújt. Mert a mű természetesen éppen attól mű, azért tud része lenni a különböző korok dialógusának, hogy tartalmaz ilyen elemeket.
Egyébként is meggyőződésem: Rózsa Endre versének a legáltalánosabb jelentését (jelentésinvarianciáját, mondanák a teoretikusok) az én műértelmezésem nem érinti, de legalább is nem bontja meg. A mű alapjelentését ugyanis én abban látom (ennek a "látásomnak" az érvényét persze éppen úgy lehet vitatni, mint az "apokaliptikus" olvasatomat), hogy a szöveg narrátora következetesen szemben áll valamivel. S ez a szembenállás valószínűleg minden korban megtalálja majd az ellenfelét, a mindenkori "álbölcseket", akik hol a rész, hol az egész, hol az Ember, hol a föld (ma például a teljes ökoszisztéma!) "szíve alá" akarnak "kavicsot ültetni".
Summa summarum: az Elsülylyedt csatatér a szembenállás, a lázadás, az akarat, a voluntas versbe, s nem is akármilyen versbe: kitűnő műbe állítása, azaz társadalmi líra a javából. Az volt a megírása idején, s így hat, nyújt műélvezetet ma is.
S ez a mivolta és transzgresszivitása a műfaj mai problémáját is fölveti: az "önmozgó" vers egyeduralmával a közéleti vers mint költészeti formáció, mint sajátos műfaj szintén csaknem teljesen elsüllyedt. S a műfaj azon néhány darabjának viszont, amelyek ma is hatnak, sajnálatosan nincs irodalma, nincs elmélete.
De mindennek a tovább gondolása már túl messze vinne bennünket az eredeti témánktól.