Magyar Napló

Rózsa Endre éremarcképe

Csak a moha. Kőlyukban füldugó / A döbbenő dél dobjai - a kripták. / Vattán-átvérző léptek száradnak ki. / Ki volt, ki itt járt? / (Fölver egy hang)
A meglepően ízlésesen helyreállított Centrál kávéházban elképzeltem egy emléktáblát, amelyet a néhány kőbe, márványba vésett mondat mellett egy éremarckép díszítene. Azt hirdetné, hogy a hatvanas évek közepétől itt működött az Eötvös Klub, s ennek pinceterme, a "hordó" adott otthont az Omega zenekarnak. Az éremarckép Rózsa Endrét ábrázolná - azon okból, hogy néhány esztendőn át mint igazgató ő vezette a Klubot, de ércbe öntött jelenlétét valójában az hitelesítené, hogy költő volt. A Kilencek közül az Elérhetetlen föld című antológia 1969-es megjelenésekor Utassy József mellett a legismertebb.
Nemzedéktársai közül kiemelkedett olvasottságával, műveltségével, higgadt vitakészségével is. A pesti bölcsészkar két legnehezebb szakját, a magyart és a történelmet végezte el. De történelemből már korábban, "éles", hamleti helyzetben diplomát szerzett. Diplomája kibontakozó költészete volt. Tekintetét riadt tisztaság és valamiféle időtlen fáradtság jellemezte egyszerre. Ennek okára a Fillér és csillag című vers vet fénycsóvát. Mint a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolának a Nagy Imre kormányra felesküdött növendéke 1956. november 5-én több társával együtt alkalmi kocsin hazafelé igyekezett Pécsre. Szovjet katonai egység állta útjukat, s igazoltatta őket. A motozásnál Rácz János "rákóczistánál" pisztolygolyót találtak, s a helyszínen agyonlőtték. Rózsa Endrétől néhány méterre. Az életben hagyott és a kivégzett kadét egyaránt tizenhat éves volt. Ő is elmondhatta, amit Tadeusz Różewicz tizenegy évvel korábban: "Megmenekültem, amikor a vágóhídra vittek." Różewiczet a II. világháború hat drámai lengyel esztendeje avatta költővé, Rózsát az a pillanat, amikor a géppisztolysorozattal lekaszált barátja földre rogyott. Több mint negyedszázadon át írta az emlékét megörökítő verset.
Valóban, Rózsa Endrének különleges adottsága volt a holtak emlékét, emlékezetét megidézni. A XX. századi népirtás-ideológiáknak elsőként áldozatul esett örményekről - (bár említhetnénk az angolok által koncentrációs táborokba zárt búrokat is) - megrendítő verset írt Szent György napja címen:
A fül- s az orrvonal merőleges: / parázsból árnyék arcon a kereszt. // A száj behorpad, egy szót visszaszív, / a népirtásra egy fél mukkja nincs. // Nyelvük sincs. Azt lenyelte mindahány. / De örményül zúg bennük a magány. // Gyászkoszorúkból örvénylő szemek / fognak körül: fordított kegyelet. // Hány hegyes, imádkozó kezű láng / bolyong az évek siratófalán.
Rózsa Endre ritkán mosolygott, s akkor is csak villanásnyi időre. Én persze inkább képzeltem őt, mint gyermekifjút is, ecsettel és palettával a kezében, csontvárys magányban, mint a rákóczisták sötétkék egyenruhájában menetelve a megfestendő tájképen át. Költészetét meghatározza az a kiemelkedő filmrendezőkre is jellemző képzőművész látásmód, amelynek révén metaforái egyszerre akadémikusan kidolgozottak, szürreálisan meghökkentőek és szelíden líraiak. Mintha "ecsetvonásait", merész szófűzéseit, gondolatoktól lüktető, zeneileg is megkomponált mondatait óvó figyelemmel kísérte volna a mögötte álló József Attila, Pilinszky János és Weöres Sándor. Ő írta a magyar költészet egyik legszebb anya-versét (Anyám és én), a korai Kádár-korszakról metszően pontos leírást ad az Ősz, 1964, s nemzedékének, az ún. "nagy generációnak" emlékezetét Vers ifjúságom értelméről és az Elsüllyedt csatatér őrzi legidőtállóbban.
A bennük is fellelhető művészi, alkotói tulajdonságjegyek vetettek alapot szellemi, erkölcsi magabiztosságának. Ennek egyik legkimozdíthatatlanabb tartóoszlopa az igazság szenvedélyes keresése és képviselése volt.
Életét ez tette izgalmassá, költészetét naggyá.