Magyar Napló

Zsávolya Zoltán

Hollandi bolygó
Utolsó Szivar: Fatilla a Dunán(ál)

Úgy tartja azt a nép, amely pedig igen bölcs, hogy a hajók lényegében megemberiesülnek gazdáik mellett (azazhogy: alatt) a hosszú és küzdelmes szolgálat során. Suhannak és suhannak egyre, vitorlájuk rúdja-vászna vagy motorjuk recseg-lobog, illetőleg zúg, gyakran indulatos, de majdnem mindig kemény parancsszavak pattognak deszkáik eresztékei között. Matrózok rohangálnak a legénységi kabinjuk, kajütjeik, kapitányi fülkéjük vemhében, hullámok zargatják oldalukat, netán csapnak át a fedélzetükön, élet és halál szemlélése bőven kijut tehát ezeknek a közlekedési (hadi, halász-vadász vagy kereskedelmi) objektumnál mindenképpen többé váló, majdnem személyiségre szert tevő vízi járgányoknak, annyi bizonyos. Ilyen körülmények között minden legalább átlagos képességű hallgató felfoghatja, hogy majdnem úgy áll a dolog, ahogyan a földkerekség egyszerű gyermekei a maguk tényleg gyermeteg, ám sok igazságot fortyogtató cseppnyi agyukban kifundálták. Amennyire ismeretes például a Jóisten oldalpingállatú utazóteknő históriája, szintén ezt a felfogást erősíti. Killer Lacitól már-már elválaszthatatlan az általa, ha másképp nem, hát szellemileg mindenképpen irányított rozogaság, egyénisége közel szervesen átjárja azt, és ez fordítva csaknem ugyanúgy igaz. Legalábbis nehéz volna ezt a félhülye pasast a hajója nélkül a világ emlékezetébe idézni. Meglehet, kölcsönösen nem léteztek volt légyen, ha így tenne valamely jelentős felsőbb hatalom. No de léteztek! És bizony ismeretes ennél még szorosabb szimbiózis, amolyan teljes összenövés is. Fatilla esetéről van szó, akinek a neve azonnal eligazít: testfelépítő matériája ennek a létezőnek megegyezett azzal a természetes anyaggal, amelyből immár évezredek óta készít hullámok taraján haladni képes áramvonalas eszközöket a technikaivá vált civilizáció. Azaz: szabályos fakatona volt Fatilla, a fahuszárnak alapvetően az a fajtája, akinek kékre festett nadrág- és vállán-hátán panyókára vetett piros dolmányalakja egybefaragódott az ágaskodó, bronzbarna lakkozású lóformátummal - csak éppen ez alkalommal: ló nélkül. Hanem inkább hajóval az embertest alatt, amely azonban éppoly kezes-természetesen simult hozzá a humánus korpuszhoz, mint a ló képes rá: egy szinte megnyergelt jókora vízi alkalmatosság imígyen a ló nélküli pasas által uralt állapotban, valami (és hát nem akármi) a tengerész alkat alkiegészítőjének funkciójában. Harmóniában olvadtak össze, szabódtak együvé, nem kétséges! Ezenfelül egy másik vonatkozásban ugyancsak teljes megfelelés mutatkozott itten elnevezésben és állagban, mégpedig az orrcsúcs melletti oldalfeliratra nézvést. Mert ez az Utolsó Szivar kifejezéssel volt azonos, ami ugyanarra a fajta megbaszottságra, esetleg szopottfejűségre vallott hajótörzs és fedélzet és előrész meg tat vonatkozásában, mint amilyen utolsó egy szivarnak a jó öreg Fatilla bizonyult. Különösen, ha hetekig tartó depresszióba sülylyedt, ami pedig gyakorta előfordult nála.
1998 augusztusa volt (amely 1999 augusztusába látszott át-átcsapni), illetve időnként 1936 nyara (ha éppen nem 1686 májusa-szeptembere, még ritkábban - tényleg csak jelzésszerűen - 1838 jégárvizes tele). Ekkor történt, éppen ekkor, hogy a Vác alól méltóságteljesen tovább ereszkedő Jóisten hamarosan elhagyta jobbja mellől az őt sokáig kísérő, szentendrei monstrumot. Szélesen hömpölyögte körül a Duna, amely lassan, méltóságteljesen hullámlott egészen Buda-Pest határáig, át a városon s még azon is túl. Közeledve a nevezetes településhez, egyelőre mindkét parton monoton síkság terült el, mintha csak pihentetni akarta volna a rajta utazó két személy, Svalizsér Mihály és Killer Laci figyelmét, szinte azért, hogy amint elérkezik a megfelelő pillanat, majd annál nagyobb éberséggel viseltethessenek a rájuk rontó lepusztult pasashajó, Fatilla/Utolsó Szivar irányában.
Merthogy Fatilla ezekben a pillanatokban már erőteljesen készült megmagyarázhatatlan bevetésére. Előbb a Parlament mellett ült ez a búskomor faszi, és kiwihéjat köpdösött (értelemszerűen kiwi-gyümölcshúst majszolt, szörcsögtetett). De lassanként a rakpart felé kezdett moccanni: csúszott a füvön, átugrotta a korzó folytatását jelentő forgalmas utat, majd a kőszegély alatti vízen rá várakozó felépítménybe seggelt. Az derékig nyelte be a testét, deréknál szigetelő lemezréteg olvadt-szegecselődött a szerkesztményre, amelynek tetején Fatilla mellkasa és feje masszív büsztszobrot képzett meg. Mindennek következtében új, egybeépült minőség jött létre, nevezetesen az Utolsó Szivar, amely most megrázta magát, előrelendült a habokon, csillámforgácsot csiholva nagyot pattant a víz tetején, aztán körbenézett az északi látóhatár felé, nem jön-e már az a hajó, aminek neki kell támadnia. És az a hajó jött.
Jobbfelől (részint a távoli hegyek aljából) Pilisszentlászló és Szentendre félig még látható, félig már csak képzelt sziluettje tűnt a semmibe Killer Laciék nyomában, közelebbről pedig Békásmegyer jelent meg, míg balról Dunakesziről érkezett bizonyos észlelet, hogy aztán maguk a budai hegyek legyenek felbukkanók egyszerre. Új-Pest határán a Rákos-patak szakadt a nagymederbe, s akkor már ott volt a történendők szempontjából döntő fontosságú Pepsi Sziget.
Mármost: milyen volt a Sziget? A találkozások, a sztárok, a meglepetések és főleg a szabadság színhelye. Fesztiválhangulat uralta, ami kis érzelmességgel is megfért, így ideiglenes gyógyszertáraiban szemcseppből és kotongumiból fogyott a legtöbb. Erre a két cikkre azoknak volt szükségük, akik idegenekkel hetyegtek és akik füves cigarettát szívtak. Ami nagyon természetes tárgytársulás a cselekvésekhez, szerekhez. Eddig oké, eddig kalkulálható a dolog, csak ám meglepetések is jócskán adódtak. Az egyik legátszellemítettebb ezek közül a következő döbbenetes belátás: az őrző-védő feladat ellátásához nem pusztán erő kell. Há' még mi?! Há' még ész is szükségeltetik. Meg zsozsó. Mármint ez utóbbi főleg a sztárok megnyerésihez, közvetve tehát a húrok penget(tet)ésihez. Ők ugyanis, miként más éveken is tették azt, most szintén könyörtelenül ott voltak. Hogy mennyiért, az titok. Egy azonban biztos: aki eljött, bármennyiért is tette, színvonalas produkcióval rukkolt elő. A forgatag része lett ő is, amiként a többi látogató, aki egy-két vagy több napra eljött a Hajógyár árnyékába.
Node, már bocsánat, összességében mekkora erők mérkőztek itt? Odabent, a Szigeten tízezres nagyságrend kavart, amelynek egyik vezére bizonyos Gábor volt (aki diákmunkát végzett valaha, bekokózott egyszer ízibe s így lett ő a Rendezőség). Ők csupán 570 hordó sört, 9000 liter bort, 20.000 üveg üdítőitalt pusztítottak naponta, míg kenyérből 7000 kilogrammot, zsemléből meg 16.000 darabot nyeltek le huszonnégy óra alatt. Ellátásuk azonban jobbadán önköltséges volt, így az afrikai konyha különlegességei, vagy akár csak a szerb és orosz ételek nem annyira az egyszerű janicsárok, mint inkább annak hadnagyai (ha lehet velük kapcsolatban ezt a kifejezést használni) számára kínáltak ínycsiklandó lakomát, a plebs felé amolyan elméleti lehetőségekként parázslottak fel s haltak hamvukba azonmód, lévén hogy legjobban a zsíros kenyér fogyott, hiszen ez - ellentétben a borsos árú fogásokkal - mindössze negyven rupóba került. Számolatlanul kenték hát azokban a sátrakban, amelyek előtt mindig állt valaki. De ugyanígy volt ez a hajfestő céhek kecskelábú asztalainál is: rettentő gall piros-kék-fehér bőrdíszművekkel pompázott az az emberrengeteg. Mármost e szörnyen hatalmas bitorló tömeggel szemben a felszabadító csapatok összlétszáma kitette a két főt. Látszatra tehát iszonyatosan egyenlőtlen küzdelem lehetett ez, azonban nem kell félteni a párnyi mennyiségű protagonistát. Természetesen lenyomta a maszszát; úgy tetszett, mikéntha kizárólag ő ketten lett volna kemények, acél páncélzatúak, acél-karúak és -fegyverűek, aki viszont a fővárost megszállva tartó ellenség vele szembeszegülő erőállapotát akarja érzékeltetni, az legadekvátabban akkor jár el, ha ekként szól: annyian voltak, mint a pelyva, ám egyénenkénti harcos eleresztettségük egy-egy árnyék bikabicepszével ért fel. Az összecsapás ilymód nevetségesen könnyen végződött a dupla bajnok javára. De kár volna mindjárt ennyire előreszaladni.
Előbb talán érdemes annál a momentumnál elidőzni, hogy tulajdonképpen óriási kajak-látványnak lehetett venni a Fatilla meg az Utolsó Szivar által együttesen kirajzolt látványt. Ahogy fej volt, csenevész (de azért feszes) mellkas volt, ahogy karok volt, ahogy nem látszott a lábműve, ehelyett kiszámítható testmagasságánál hússzor hosszabb és ötször magasabb monitor-szekrény alkotta alul, Fatilla/Utolsó Szivar amolyan vízi Keljfeljancsinak tűnt. Fizikailag nem is lehetett egészen felbillenteni, mégis hol előzékeny önfeladásból, hol meg szorongatott helyzetében párszor hullámszintig alázta később őtet a tőkesúly, az önkívület, a támadás, az ellentámadás-elhárítás és a félelem. Ámbár bizonyos szinten kínálkozott számára a menekülésnek egy mások előtt titokban maradó, így Killer Laciék által sem ismert szférája: képes volt dimenzióváltás keretében elhagyni a Duna rakpartok között kanyargó lomhaezüst (fekete öntvényre emlékeztető mintázatú) fodrait, és egyszeriben az amszterdami grachtrendszer labirintusán siklani. Ilyenkor senki sem bírta követni, kivételezett szökevénynek bizonyult.
Ilyenkor hirtelen nem lehet eldönteni, vajon a magas, fehér keretes ablakokkal borított házfalak és homlokzatok tükröződnek-e - elrajzolt, lebegően sejtelmes ábraként - a vízfelületen, vagy valamiféle vízalatti világ vetíti ki a partra az épületeket. Az érdekesre torzult, üvegfelületű keretek néhol fekete felületeknek látszanak, néhol pedig szinte kidagad belőlük a napfogó függönyök habfodra. Elnyúltak a fehér, sárga, piros színű autók is, furcsán szaggatottak; suhannak vagy állnak. Szemmagasságból inkább csak az alvázuk egy-egy darabja látszik, a kerekük, illetve a csatornafal ódon-mohos téglaburkolása. Fatilla/Utolsó Szivar mozgás közben találkozik szembe velük, majd nem éppen ritka eset, hogy elágazáshoz, több összefutó csatorna tóféleséggé, legalábbis vízi térré táguló találkozási pontjához ér, amelyet gyakran egy vagy több híd is kiegészít. Időközönként este van, ami a fény-játék szempontjából jelentős...
Countless lights decorate bridges along the main waterways, creating a magical, fairytale picture at night.
... naugyi. S keresztülsiklani, akkor, mondjuk, valamelyik háromlyukú híd középső, legnagyobb lyukán, mely egyébként a három közül egyedüliként alkalmas erre a műveletre. Visszanézni ekkor, látni, milyen egészségesen, étvágygerjesztően mérgeszöld az éppen elmaradó objektum színe, épp csak a szegélyei vakítóan fehérek ennek is, ahogy az ablakkeretek, homlokzatok, álpadlások vagy micsodák. De zöld a csatorna mellett futó cirkalmas vaskorlát környéke is: lombok színezik át több emelet magasságban a levegőt, így a házak úgyszintén ezt a színt látszanak felvenni, mégpedig távolabb sem másként, ezért zöld a távlat is, a vízről, sőt bizonyos felette lebegő titokzatos párapamacsokról pedig megint csak ugyanez mondható el. Csak ha a hajó nyomában felszakadó hullámokra néz valaki, azokat látja szürkés, feketés pikkelynek.
Fatillát/Utolsó Szivart hamarosan veszedelmes közelségűnek látta a két felszabadító faszi. A Hajógyári-sziget környékén portyáztak éppen, egyelőre határozatlanul kerülgették a tomboló elzártságba burkolózó, minden oldaláról Duna-határolta, a jobb parttal száz méter hosszú hidacska révén összefüggő territóriumot. Hol folyásiránt csorogtak, hol sodrással szemben kepesztettek, hol pedig orral, netalán éppenséggel háttal a bulizás eseményhangjai felé fordulva horgonyoztak. És leszállóban volt az éj. Leszállóban, afféleképpen, hogy tágas kriptakamrává derengtette fel a folyó egész, széles hátát. Nyugat felé bíborfeketébe játszó hullámnyalábokkal búcsúzott az alámerülő Nap, és a drogozó tinédzserek felől kampányfények ezrei virítottak. A sejtelmes, borzadályárnyékosan villódzó sötétségben aztán egyszerre ott csetlett-bottlott, keljfeljancsizkodott mellettük Fatilla/Utolsó Szivar. "Dik má', he!," figyelmeztette egymást a két hajós, "látod, miféle bajszos kéményseprő hajbókol felénk?" Ráreflektoroztak: "Olyan elkámpicsorodott a pofája, mintha tíz éven keresztül egyfolytában csukamájolajat hörpizett volna." "Tisztuljál innen, vagy lebuktatom azt az okos, fejedet!" "Ne igenelj mindenre, genya!" Megpróbáltak rálépni azokban a pillanatokban, amikor az elfásodott, nehéz és hatalmas büszt szinte teljes hosszában a vízfelszínig hajolt, míg azt a részét, ahol másnak az alteste, illetve a lábai vannak, elmosódó, súlyos tömegként billentette fel az ellenkező irányba. De a felhajtóerő minden alkalommal olyan gyorsasággal lökte vissza a szoborszerű alkotmányt, hogy kis híján katapultáltak, ezért elálltak a tervüktől. Káromkodtak egy jóízűt, majd ahogy jobban szemügyre vették, mivel van dolguk, így szóltak: "Várjunk csak, ember ez egyáltalán?!"
Nem, mint tudjuk, Fatilla akkor már nem volt ember. Végzetesen összenőtt az alsó szerelvénnyel, és hát szoborszfinxnek számított, egyúttal hajóépítménynek. Lábai belegyökeresedtek a kajaknyílásra emlékeztető csatlakozó- és fedőlap alatti hajóűrbe, vagy inkább talán belevesztek, belebizonytalanodtak oda, mindenesetre lényegtelenné váltak, belszerkezeti jelenséggé, kizárólag az számított, kívülről milyen összhatást kelt a humanoid felsőrész és az ipari ácsolású alsórész eme alig hihető megalkotottságú kentaurja. Hanem: akárhogy is állt a helyzet magával Fatilla/Utolsó Szivarral, akár élőlénynek vétetik így utólag, akár tárgyalakzatnak könyveli el valami szóbeli krónika: kétségkívül szívóskodott őkelme a nagy beavatkozási, hősiességi terveket dédelgető kapitány- avagy matróz-duóval. Bárha valószínűleg udvariasan csipegette a hullámokat, nyilvánvalóan azért tette ezt, hogy az elé került hősöket a pepsiszigeti rendcsinálástól visszatartsa. És bizony monumentalitásában fenyegető volt, szótlanságában kísérteties, végül mereven csillámló lelakkozottságában sebezhetetlennek tűnt. Röviden: bármily diszkrét, bármily visszafogott és klasszikus stílusú volt eme minden elemében életnagyságú fajáték: tisztesség ne essék szólván: támadott!
A Jóisten csekély létszámú, ám annál elszántabb és hatékonyabb legénysége tehát meg-volt-támadva! Ami nem akármi, tekintve, milyen killer legények voltak világéletükben. Ennek okáért még ha akarta sem tudta volna dekódolni ez a "mancsaft" azt a körülbelül filmi tartalmasságnak nevezhető gépies vizualitást, amely ugyanezen pillanatokban Fatilla/Utolsó Szivar számára létezett. Emez ugyanis akként érzékelte, hogy az amszterdami belvárost kerülgeti egyre szűkülő körökben, pontosabban mind szorosabbra vont U-betűkben... Víz: víz!, nem igaz? Mit neki Duna, mit neki Amstel, mit neki Városligeti-csónakázótó, Ijsselmeer és Singelgracht! Legelőször az Oosterdok széles felületén azonosítja az ottlétét, onnan az Oude Schans vizére lép tovább. Ekkor "visszacsökik" valamelyest, és benéz oldalt a Waalseilandsgracht területére, mert: miért ne? Nos, az Óvárostól árnyalatnyival keletebbre tartózkodva, az egykori Lastage-terület, a valamikori hajójavító-csarnokok vidékén járva (amelyet észak felől a pályaudvari szigetek "jobb-szélső" darabja határol), Fatilla/Utolsó Szivar találkozik a Pollux oktatóhajóval. Nevezetes találkozás ez, ámbár e nemben aligha ritka,
Ui.: Fishing boats on the Ijsselmeer have scarcely changed in design for 300 years.
, akárcsak a színek özönlése, váltakozása, ereje, csodája! Világoskék ég, téglavörös falak, cseréppiros tetők. Teltszürke beton, élénksárga pad, s mint tudott és várható: növényszínű tenyészet. Barna hasú hidak és hajók, mattfekete hajók (is), fehér csónakok (mint ama ablakkeretek!), acélos feketezöld csatornavíz. Így aztán lehet haladni: immár az Oude Schans széles szalagján, "művészi" vagy csak "közönséges" lakóhajók mellett elhaladva. A Waalseilandgracht pedig nyugatnak tart, hogy hamarosan északnak forduljon. Meglehetősen széles csatorna, rakpartjai önálló életet élnek, úgymint: Binnenkant (kelet-északkelet), Kromme Waal (dél-délnyugat), továbbá ennek folytatása, az Oude Waal. - Ezen a ponton elég, átmenetileg, itt szakadt meg egyelőre a "film". Annak megfelelően ahogy a két szorongatott hajós ebben a pillanatban találta meg Fatilla/Utolsó Szivar ellen a megoldást. Egészen pontosan visszaadva, ami történt: ha már lábmozgatással elmeríteni nem tudták a továbbra is bőszen és monoton módon, egykedvű balfaszsággal előttük bólingató fa-jankót, hát felgyújtották. Rápöccintették a lángra kapott gyufaszálat, amitől az mindjárt pattogva-recsegve, mohón égett (ha lehet ilyet mondani). A tűz mohó volt rajta, na, ok meg elég gyorsak ahhoz, hogy az ezúttal éjidélibábos légi hajóként viselkedő Jóisten fedélzetén mindjárt a szigeti forgatag kellős közepébe rúgtassanak.
Mint kés a vajban, úgy hasított a két erős csávó a Jóisten fedélzetén a félönkívületben vonagló tízezernyi tömeg közé. Alig is lehet összefoglalni, ott mi volt. Mennyi egyéni szenvedés! Némelyeken áthajtottak, némelyeket kezükkel hasítottak szét, mások hátranyakló és leszakadó fejjel menekültek. Elég az hozzá: mindez csodaszámba ment a fizika tudományát, az aerodinamikát tekintve. Ám a csoda nem korlátozódott rájuk, Fatilla/Utolsó Szivarra szintúgy kiterjedt (bár az ő létezése, szerkezetállaga már önteljesítményét illetően méltán csodásnak tartható). Újjászületett "büszt/teknő-hordaja" több alkalommal ott tornyosult akadékoskodva a hősök gázoló diadaliránya útjában. Minden alkalommal nagy lélekjelenléttel felgyújtották, mindig olyan minutát választva a faszerkezet robajló szárazhalálához, amikor az ébenszín szobor előrehajoltában éppen megcsókolni látszott a víztükröt. Ő azután leégett menetrendszerűen, majd teljes épségében megint felbukkant, és így tovább: hogy újból és újból elporladjon-felépüljön, végtére is végleg megmaradjon. Ezt a sebezhetetlen állapotot belső vizualitása végtelenített utazásként fordította le a maga nyelvére, az amszterdami gracht-övezetben ezidőtt már olyan száguldozó képében jelent meg, amely nemcsak az egyes csatornákat tudja rettentő sebességgel végigszántani, de délibábhussanásként a köztük elterülő sávokon is átúszik, mintegy végtelenített pályára állva. Ámbár, ahogy érzékelte, valamiféle forró-kása-kerülgetést csak tulajdoníthat magának, hiszen bár még nagyon kint van, azért vitathatatlanul a belváros abszolút szíve felé hatol előre (s nem kizárólag térben, hanem a történelmi időből sem kimaradva: minthogy megszálló spanyolokat, franciákat, németeket pillant meg néha a lakosok között az évszázadok rétegmetszeteiben)... Prinsengracht, Keizersgracht, Herengracht úgy maradnak el mögötte egymás után, mint ahogy a rakéta áll mindegyre újabb pályákra. Ez már a Spui s a Singel, onnan csak át kell siklani a Damra, ahonnan csupán átlibbenni a Damrakra. Azon végigrohanva pedig máris vár a Stationsplein az állomással, mögöttük a tenger (vagy a város másik végén az Ijmuidennel köldökzsinórként összefüggő Noordzeekanaal), igazán, de szép, még választhat is az ember, hogy a világba kiszállva vizen, vasúton vagy a levegőégben kívánja-e folytatni az útját.
Kisebb lelkendezéssel fogalmazva, az történt, hogy a Jóisten fedélzeti emberei győztek. Győztek és árnyékká gyengültek maguk is (ahogy Zsávolya Zoltán egy szöveghelyen mondja), miként a legyőzendők hozzájuk hasonlóan nem többek, mint árnyék-ficulák, árnyék-némberek voltak. Közülük (vagy tán mégsem egészen közülük, hanem inkább segítőjükként működve) az egyik, Fatilla /Utolsó Szivar fokozottan árnyék-jelenségként kísértett, amennyiben elpusztíthatatlanul viselkedett. Menteni kezdte a Jóisten elől a meglehetősen egyoldalú harc (fölényesen virtuálmészárló vadász-játék) későbbi szakaszában a folyóba menekülő szerencsétleneket: egy Wesselényi-figurába tűnt bele. Miközben a távozás felé evickélő hősök előtt sem szűnt meg fel-felbukkanni s fel-fellobbanni. De végtére is csont nélkül kitört a joggal nagyszerű vívmánynak tartható vigalmi állapot, a drogos-technós gizdák, törökösen kopaszra borotvált bőrfejűek, illetőleg taréjos pánkok vereséget szenvedtek és kitakarodtak az addig bitorlott helyről.
A mondott vigalmi állapotot mellesleg emberesen meg kellett ünnepelni, és úgy is történt. Ám nem magányos-magánzó dorbéz avagy szimpla, kevésnépű megemlékezés takarta be az imént véghezvitt csoda-dolgot, hanem az egész kommunális közönség (mint olyan) rámoccant a mulatozásra. A Csillaghegytől Budafok/Csepel/Pesterzsébetig terjedő hatalmas égtérben örömtűz számba menő robbanó gyulladások, sistergő, színes röppentyűk tarkázták a felhők alját. Meglehetős gyorsasággal híre kelt, hogy két tagbaszakadt, durva féreg visszafoglalta a pepsziszigetiektől az általuk decibel-rezegtetéssel már-már totálisan lenyomott Buda-Pest urbánvárát. Mindenki módfelett örült ezért, kirugdosott a hámból. Csak éppen a dicső tett végrehajtói nem tudtak a jelentős fegyverténynek őszintén, szívből örülni. Merthogy a küzdelem erősen megviselte őket. Sebeiket nyalogatták, hiszen karmoltak-rúgtak-haraptak is a megfelelő pillanatokban az ellenséges állatok. Valami másfajta érzés plusz a hozzá kapcsolódó élet-hangulat hatalmasodott el ennek okáért a két vitézen, amelynek a pontos állagáról voltaképpen nehéz számot adni. Nos, akkor?! Hogyan is? Mi volt fontos nekik az egészből? Mi maradt fontos addig a pillanatig, amikor sietősen ereszkedtek alá az általuk megmentett metropolisz déli határa felé, és a Fatilla böhöm fateknője is abbamaradt immár veszélyeztetni őket. Valami vég-tanulság?, legalább. Vagy nincs rá kifejezés? (Hát, szóval.) Látni, helyesebben: látni volt az entestvérségű, kettős fővárost a maga ragyogó szépségében. Ez ám: igen!