Magyar Napló

Dalton Trevisan

Pénelopé

Abban az utcában lakott egy idős házaspár. A nő mindig a verandán várta a férjét, hintaszékében kötögetett. Amikor a férfi a kapuhoz ért, már ott állt, a két kötőtűt keresztbe rakta a kosárkában. A férfi átjött az aprócska kerten, és mielőtt még belépett volna, a küszöbön, lehunyt szemmel, megcsókolta a nőt.
Mindig együtt voltak, még a veteményeskertben is: a férfi a káposzták között, a nő a mályvaágyásban dolgozgatott. A szomszédok a konyha ajtaján keresztül láthatták, hogy a férfi segít törölgetni az asszonynak. Szombatonként sétálni indultak, a nő kövér volt, kék szemű, a férfi sovány, mindig feketében járt. Nyáron a nő divatjamúlt, fehér ruhát viselt, a férfin mindig ugyanaz a fekete ruha. Egész életüket homály fedte; az a szóbeszéd járta, hogy évekkel azelőtt valami szerencsétlenségben odavesztek a gyermekeik. Otthagytak mindent, a házat, a sírt, az állataikat, és öreg napjaikra Curitibába költöztek. Ketten voltak csak, se kutyájuk, se macskájuk, se madaruk. Olykor, ha a férje nem volt otthon, a nő csontot vetett a kapu előtt szaglászó kóbor kutyának. Ha tyúkot hizlalt, annyira szívébe zárta, hogy nem tudta levágni. A férfi szétverte a tyúkólat, és a helyére vadkaktuszt ültetett. Az egyetlen rózsatövet is kiszaggatta a kert sarkából. Még egy rózsától is sajnálta azt a kevéske szeretetet, amely megmaradt benne.
Soha nem jártak el otthonról, csak szombaton; az öregember a pipáját szívta, az öregaszszony a kötőtűit csattogtatta. Egészen addig a napig. Azon a napon, amikor a sétáról hazatérőben kinyitották az ajtót, ott hevert a lábuk előtt egy levél. Senki nem szokott nekik írni, sem rokonuk, sem ismerősük nem volt ezen a világon. Egy kék boríték volt, hiányzott róla a címzés. A nő azt mondta, égessék el, eleget szenvedtek már. A férfi csak annyit válaszolt, hogy nincs senki, aki árthatna nekik.
Nem égette el a levelet, ki sem bontotta, megfeledkeztek róla, ott hevert az asztalon. Ültek a nappaliban, az állólámpa mellett, a nő kötögetett, a férfi újságot olvasott. Az asszony lehajtotta a fejét, megmarkolta az egyik tűt, a másikkal megolvasta a szemeket, azután elmerengő tekintettel újra végigszámolta a sorokat. A férfi a térdén kettőbe hajtott újságban kétszer kezdett bele minden mondatba. A pipája kialudt, nem gyújtott rá megint, az egymásnak csapódó kötőtűk fémes zörrenéseit hallgatta. Végül kibontotta a levelet. Két szó, a betűket újságból vágták ki. Semmi más: se dátum, se aláírás. Odanyújtotta a papírlapot a feleségének, az elolvasta, fölpillantott. Egyikük sem szólt egy szót sem. A nő fölállt, ujjai közt tartotta a levelet.
- Mit csinálsz vele?
- Elégetem.
A férfi azt mondta, ne, visszacsúsztatta a papírlapot a borítékba, beledugta a zsebébe. Fölemelte a földre csúszott terítőcskét, és olvasta tovább az újságot.
A felesége a fonalat és a tűket belerakta a kosárkába.
- Ne is törődj vele, mamus! Ilyen leveleket minden házba bedobnak
A szirének éneke megérinti-e az öregek szívét? Meg is feledkezett a zsebében megbúvó papírról, elmúlt egy hét. Szombaton, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, már tudta, hogy ott vár rájuk a levél. Az asszony rálépett, úgy tett, mintha észre sem vette volna. A férfi fölemelte, és zsebre tette.
Az asszony háta meggörnyedt, és miközben ugyanazt a sort számolgatta, megkérdezte:
- Nem olvasod el?
A férfi az újságja fölött elnézte a szeretet fejet, amelyen egy ősz hajszál sem volt még, a szempárt, amely ugyanolyan kék volt, mint az első napon, pedig sok év elmúlt már azóta.
- Tudom, mi van benne.
- Miért nem égeted el?
Éppen olyan volt, mint az első, megmutatta: hiányzott róla a címzés. Kibontotta, két szó, kivágott betűkből. Belefújt a borítékba, kirázta a szőnyeg fölött, semmi. A levelet betette a másik mellé, és amikor összehajtogatta az újságot, észrevette, hogy a párja elrontott egy szemet a terítőcskén.
Az éjszaka kellős közepén felriadt, kiugrott az ágyból, odament az ablakhoz, elhúzta a függönyt: a homályban egy férfi körvonali látszottak. Keze görcsbe rándult amíg az a másik el nem ment.
A következő szombaton, séta közben azon gondolkodott, hogy csak ő kapott-e ilyen levelet, lehet, hogy valami tévedés az egész, hiszen hiányzott róla a címzés. Legalább valami név, dátum, vagy helynév lett volna rajta. Belökte az ajtót, ott kéklett a boríték. Zsebébe tette, a többi mellé, kinyitotta az újságot. A lapokat forgatta, és csodálkozva pillantott fel a kötőtűk fölé görnyedő arcra. Nehéz minta lehet, hónapok óta dolgozik rajta. Eszébe jutott Pénelopé legendája, aki éjszaka, fáklya fényénél elbontotta, amit napközben szőtt - míg a férjére várt -, így nyert haladékot a kérőitől. A történetben csak idáig jutott: Pénelopé megcsalta távollévő férjét? Kinek szőtte a halotti leplet? Folytatta-e munkáját Odüsszeusz hazatérte után is?
Magára zárta a fürdőszoba ajtaját, föltépte a borítékot. Két szó... Valami az eszébe jutott: visszadugta a levelet, egy hajszálat rejtett mellé. Zakóját fölakasztotta a fogasra, zsebében jól láthatóan ott volt a papírlap. A felesége kitette a tejesüveget az ajtóba, ő meg elment aludni. Reggel megvizsgálta a borítékot: érintetlennek látszott, ugyanott volt. Beletúrt, kereste a fehér hajszálat - nem találta.
Az utcáról leste, mit csinál a felesége bent a házban. A nő a kapuban várta őt - szemében még a másik férfi nyakkendőjének fénye. A tarkóján fölsimította a haját, nem látszik-e a fogak nyoma... Ha a nő nem volt ott, kinyitotta a ruhásszekrényt, a ruhák közé fúrta a fejét. A függöny mögül figyelte a járdán elhaladó embereket. Ismerte a tejesembert meg a péklegényt, képükön álnok vigyorgás ült.
Elképzelte, mit csinál a felesége: van-e por a bútorokon, az ibolyák cserepeiben nedves-e vagy száraz a föld... A kötésen mérte az időt. Tudta, hány sort kötött a felesége, és hogy mikor kellett egy hiba miatt fölfejtenie a szemeket, mielőtt még a tű hegyével végigszámolta volna. Nem volt bizonyítéka ellene, soha nem beszélt arról, hogy mit forgat Pénelopé a fejében. Miközben olvasott, a lámpaernyő árnyékából az asszony arcát figyelte. Ha lépések zaját hallotta, lábujjhegyen odaosont az ablakhoz, és kilesett rajta: dühös kéz gyűrte csomóba a függönyt.
Azután: vásárolt egy revolvert.
- Oh, Istenem... minek ez? - riadt meg a párja.
Arról beszélt, mennyi rablás van a városban. Számba vette a réges-régi ajándékokat. Nem azért köt-e, hogy a szeretője eladja? Esténként, térdén a nyitott újsággal, alaposan szemügyre vette a feleségét - az arcát, a ruháját, - hátha fölfedezi rajtuk a másik nyomait: a nő elrontott egy szemet, föl kellett fejtenie az egész sort.
A felesége ott várta a verandán. Mintha nem is ismerné, elsétált a ház előtt. Amikor hazaért, különböző illatok után szimatolt a levegőben, végighúzta az ujját a bútorokon, megtapogatta az ibolyák alatt a földet - tudta, mit végzett a felesége.
Hajnalban fölriadt, a párna még őrizte a másik fejének melegét. Az ajtó alatt beszűrődött a fény a szomszéd szobából. Kötögetett, még mindig ugyanazt. Pénelopé volt, aki éjszakánként felbontotta, amit nappal csinált?
A nő felemelte a tekintetét, és megpillantotta a revolvert. A két kötőtű fonal nélkül járta táncát. Soha nem tudta meg, miért kegyelmezett meg neki, mert amikor lefeküdtek, a férfi álomtalan álomba zuhant.
Egyszer, az egyik unokaöccse... Hiába esküdözött az asszony, hogy az unokaöccse tizenkét éves korában meghalt tífuszban. Este a férfi elővette zsebéből a leveleket - egyre több volt, minden szombaton egy - és a foga között szűrve a szót egyenként végigolvasta őket.
Nem egyezett bele abba, hogy otthon maradjon szombaton, és megtudja, ki a postás. Szüksége volt azokra a levelekre. Ez a levelezés az unokaöcs és közötte, a jámbor, felszarvazott marha között valamiféle párviadal volt, amelyben végül ő lesz a győztes. Egy napon mégis fölfedi majd a kártyáit, nem szabad félbeszakítani őt.
A kapuban karját nyújtotta a feleségének, egy szót sem váltottak séta közben, nem álltak meg a kirakatok előtt. Miután hazatértek, fölvette a borítékot, és mielőtt kinyitotta volna, föl-alá járt vele a házban. Azonnyomban elrejtett egy hajszálat az összehajtott papírban, és letette az asztalra.
A hajszálat mindig megtalálta, a felesége soha többé nem silabizálta ki azt a két szót. Vagy - kérdezte magában a férfi, s újabb ráncok szántották a homlokát - kitalálta a módját, miképpen olvassa el úgy, hogy ne szakítsa el a vékonyka pókfonalat?
Egy délután kinyitotta az ajtót, és beleszagolt a levegőbe. Végighúzta az ujját a bútorokon: poros mind. Megtapogatta a földet a cserepekben: száraz. Egyenesen a hálószobába ment, zárva voltak az ablakai, villanyt gyújtott. Az öregasszony ott feküdt az ágyon, kezében a revolver, fehér ruháját vér mocskolta. Nem csukta le a szemét.
Semmi szánalmat nem érzett iránta, helyesen tette. A rendőrség nem zaklatta, nem volt otthon, amikor a felesége öngyilkos lett. Amikor a temetési menet elindult, a szomszédok megjegyezték, mennyire összetört: egy könnyet sem ejtett. Fogta a koporsó egyik karikáját, segített leereszteni a sírgödörbe, mielőtt a sírásó elhantolta volna, elment.
Belépett a szobába, megpillantotta a terítőt az asztalon - azt a kötött terítőt. Pénelopé bevégezte a munkáját, a saját halotti leplét szőtte - a férjével a háta megett.
Meggyújtotta a zöld zsinóros állólámpát. A fotelben, kis kosárkában, a keresztbe rakott kötőtűk. Szombat van, jutott az eszébe hirtelen. Senki sem árthat neki. A felesége megfizetett a bűneiért. Vagy - hirtelen kiáltás szakadt föl a melléből - lehet, hogy mégis ártatlan? A levelet más ajtók alá is becsúsztatják... Így került véletlenül az ő ajtajuk alá is.
Ha valami bizonyosságot szerezhetne, nyugodtan pergethetné öreg napjait. Ha neki szóltak a levelek, soha többé nem jön egy se, mert a felesége meghalt. Az volt az utolsó - azt a másikat a hideg kirázta, amikor nyitva találta az ajtót és az ablakot. Látnia kellett a halottaskocsit a kapu előtt. Meglehet, ő is ott ment a temetési menetben. Talán éppen ő volt, aki oldalba lökte, amikor a koporsót leeresztették - a gödör mélyén egy kevés víz gyűlt tócsába.
Elment otthonról, mint minden más szombaton. A karját meghajlította, ahogy szokta, amikor annyi éven át mindig fölkínálta a feleségének. A kirakat előtt - ahol néhány fehér ruha is volt a többi között - ott érezte kezének nyomását. Mosolygott a hiúságán - még a halálban is...
A veranda két lépcsőfokán - "Helyesen tettem", hajtogatta, "Helyesen tettem" - és határozott mozdulattal megcsavarta a kulcsot. Kinyitotta az ajtót, taposott a levélen, azután leült a fotelbe, és fennhangon olvasta magának az újságot, hogy ne hallja a csönd kiáltásait.

Pál Ferenc fordítása