Magyar Napló

Végh Attila

Kellemes veszély

Lehet, ma éjjel megölöm a Sátánt.
De ha széttépnek az alvilági barmok,
kimegyek, főzök egy kávét. Tág erekkel kezdem újra.
Lesem a monitort, hirtelen jön mindig a veszély.

Világ köpenyéből kioldódott szálak:
elektronok hullámszövetét hordom. Kifordítom,
befordítom, és már tudom is a trükköt.
Filozófiákból így lesz közmondás. A világ elégett,
de itt egy hamuból gyúrt másik.

Közel a Gonosz labirintusa. Türelmemben villogó
fények,
jelzőtüzek, ha vadak kerítik a nyájat.
Így élünk, kísértetek és birkák között alszunk.

Őrzöm a használt állatok unalmát,
csodálom-ölöm a szűkülő körben lihegő rettenetet.
Az egyikkel takarózom, a másik titokban bennem
szuszog.
A takaró neve: biztonság. Szálai: a bennem alvó
démon szőre.

Nyifognak a kutyák, baltát ragadok farkasszagú szél-
ben.
Ma éjjel megölöm a rohadékot. A kávé hatni kezd,
már élvezem a veszélyt. Verem a billentyűket,
számokkal dobálom az éjszakát. Észrevétlen ébred,
nyújtózkodik, ropog bennem valami irgalmatlan
szellemkép.


Levél Szent Ferenchez

A szobából kilépve egy tágasabb szobába nyitsz, és
tovább.
A legnagyobb ajtó mögött Isten áll vagy egy dobozoló
ördög.
De odáig jutva már mindegy. Aki ellát idáig, úgyis
megvakul,
nem lát különbséget. A legnagyobb küszöbön, van
-nincs mesehatárán
álldogál, hív, dúdolgat a példa.

Szövege lennél, követője vagy megoldása, magad sem
tudod.
Kiúsztad világ homokjából a tengert, de nem történt
semmi, úsztad a
lebegő pillanatot, úsztad, úsztad késő dallamát. Nem
tudom, mi vitt,
mit vittél magaddal, de hidd el, a sivatagot járni
sokkal nehezebb.
Élni, hogy a süppedt határokon őrzi, nyugtatja magát
a példa.
Lenni nem követője, nem megoldása. Rabsága,
szabadulása, káosza,
földreégett valósága, fölébredni, hinni benne, nem
hinni, elaludni,
fölébredni. Egy halott gyöngysora. Apró lépések a beve-
hetetlen távon.

Tízezer kimért őrület, csillagtakarós nap. Távolodsz.
Felissza jártod a
példát, látomások jönnek, a világ partjain ki-kicsap
egy kerub szárnya,
átégnek rajtad a fák, cseresznyevirág visz a télbe,
zokogás egy régi,
fényes szobába, elzuhannak benned temetők, szétjár-
tad otthonod,
mit is akartál, szólongatod a megszült várakozást,
sorbaállnak jöttödre
a kerubok, földi látomásuk vagy, sötét csillaguk,
magánügyük,
kiúsztak szemedből a cölöpök, rések, ki a kőkerítések,
kérdések csöndkapui, igék, sarokvasak, és a minde-
nen túl, és túl
a mindenen túlon, és még tovább vakulsz. Havazik.
Hideg virágokat
szelidít a halál.