Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Fülöp Gézának lakása kicsiny, de hangulatos. A sárga sublódon Fülep és Dóra kerti, színes képe, esténk emblémája is lehetne. A távol lévő Sárikán kívül itt van mindenki az utolsó Széher úti menetből. ( Andrisnak ugyan megint adódik valami családi problémája, amiért nem jut el közénk.) A legfrissebben - persze legközelebbről is - Bozayék érkeznek. Klári talán még sose volt ilyen csinos, mint Londonból hozott fehérrel szegett kék nadrágkosztümjében. A traktálás kifogástalan és olyan könnyed, mintha Dóra havonta szokott volna ilyen összejövéseket szolgáltatni. Attiláék számolnak be először Angliáról, nagyon ügyesen a glyndebourne-i operabemutatókról, mindez mégis kevesek témája marad. A társalgás akkor válik élénkké, amikor Kormos kötete kerül szóba. Fenntartás nélkül dicsérem. Dóra feltűnő érzelmességgel még a könyvben lévő fotóért is lelkesedik. Beney Zsuzsa kevésbé elismerő, szerinte Lator egyenletesebb teljesítménye magasabb rendű. Vekerdi ugyancsak tetszéssel szól, de ő ideológiát is kanyarít a fintorgáshoz, amit Pistában a legjobbnak vél. Kifejti, hogy manapság nem szabad nagynak lenni, sőt a nagyság egyenesen káros. Fülepben is az volt a remek, hogy elutasította a nagyság kihívását.
A társaság nehezen sifrírozza, mit is akar Laci mondani, hová akar kilyukadni, hiszen - Dóra és Zsuzsó szerint - a nagyratörés vágya eleve benne van minden alkotóban. Laci viszont Juhász példájával rémít bennünket. Illyés, Németh, Weöres még igazi nagyok lehettek, de utánuk erre nincs se mód, se igény. A mértéken túli tiszteletigény szinte a fasizmust hordozza magában. Mellesleg oda-odabök Laci Latornak, ki "verseiben is kitűnően áll kézen".
Régi észrevételem, hogy benne látja megtestesülve a neki nem szimpatikus Eötvös-kollégista magatartást. (Ugyanolyan előítélet ez, amilyen pár napig az enyém volt, mígnem rájöttem: Lator nem nagyképű, saját képével azonos méretű.) Kár volna most Vekerdivel vitázni, mert közben igen szellemeseket is mond, látszik rajta, hogy könyvei megjelenése mégiscsak jó hatással voltak rá: vidámabb, mint máskor. Vörös Laci provokál, mutassak verset. Mivel Az ezredik estét eleve olvasásra szántam, kézbe veszem. De az áthangolódás nagy önuralmat kíván. Hangom annyira remeg, alig tudok uralkodni rajta.
Amennyire föl tudok nézni a kéziratból, azt látom, a társaság megrendülten figyel. Dóra lehunyt szemmel hátradől a széken. Elhárítanám a véleménymondást, de Vekerdiből, Vörösből spontánul tör elő. Attila kint az erkélyen hozzám döccenti fejét, úgy adja értésemre háláját. Vekerdivel összeölelődzünk. Ő mondja a legmelengetőbbet: - A vers annyira hiteles, hogy szinte nem is írták, íródott magától. Vörös olyan tanulságot von le, hogy Fülep tanítása eszerint nemcsak él, de tovább is adható.
Mondok valamit az egész versciklusról, a most újra átélt gyászról, az előérzeteknek, különös helyzeteknek szövevényéről, amit nem volt könnyű versbe, kompozícióba szólítani. A nyitódarabot, az Érkezést, hogy az invokációban leütött alaphangot érzékeltessem, fölolvasom még.
Már majdnem éjfél van, amikor szedelőzünk. Ez az együttlét igazán jól sikerült. Még Vörös Jutka is elégedett lehet: Fülep köztünk volt.
Amíg velünk jön a buszon, Vekerdivel beszélgetek, aztán Jeney, Beney Zsuzsa, végül Vajda Kornél marad társam.
A Múzeum utcai munkahelyemen jó világ van. Iszlai szabadságon így hű szolgálója, Kati is csak pár percet tölt bent. Míg Lakatos Andrásnak telefonozok, megjelenik a szobában a kecskebőr kabátos Kormos. Azt hittem, már sose jössz meg! - ahogy ezt mondja, hangjában a régi, lelkes barátot érzem újra. Talán kritikám győzte meg, hogy elsődlegesen számíthat rám. Csütörtök éjjel társaság volt náluk hajnalig, kár, hogy nem tudott ittlétemről. A Városkapuban részletezi orosz útját. Tele van jó emlékekkel. Kazahsztan is tetszett neki. Milyen szépen bánnak az öregekkel, mennyire nem keverednek az oroszokkal. Ő - életében először ülve elnökségben - hol balsoj poet volt, hol velikij poet. A tolmácsa pedig nem más volt, mint az én Okszánám. (Megkapta a József Attila-könyvemet, titkos álma, hogy le is fordítsa. Ebből, bizonyosan tudom, semmi sem lesz.) Tetszett Pistának Moszkva levegője is és az orosz fiatalság szellemisége.
Pesti irodalmi újságokat is hallok tőle. Vas Pista agyérgörccsel a Kútvölgyi úti kórházba került. Feltehetőleg csak szimulál, hogy ne kényszerüljön Darvassal keleti utazásra. Juhász Feri meg Belohorszky nevű nyíregyházi tanárnak lett apósa. Kislányának, Katinak francia lovagja volt, de a fiú közölte, ő világjáró, és egyéb terveibe nem kombinálja be partnerét. Mire ő bosszúból egy hónap múlva férjhez ment egy évfolyamtársához. Volt nagy dáridó a Mandula utcában. Feriék féltve gondozott kertjét a Bata-félék vagy mások mindenesetre élénken leokádták.
Korábban hazajövök, készülök Lakatos András fogadására. Ő egykettőre kéri a verseket, s föltétel nélkül méltatja a teljesítményt. Külön is kiemeli az Érkezést, a Dylan Thomas az elevenek közt címűt, a Swansea-ban fogant Amikor én kiáltokat (Legszebb Ars Vitae-m!), az Ezredik estét, a Dublinból Londonba érkezés versét s a Gazdátlan házat.
A Gazdátlan ház dicséretének azért örülök, mert bennem írása közben is sok volt az aggály. A régi angol ciklushoz képest ezt sokkal szerkesztettebbnek, líraibbnak látja első olvasóm. Nem mindenben egyezik véleményünk, a Tárlatot ő, a Woodstockot én tartom jobbnak. Az Aheny High Cross, a Visszatérés, Hajsza, Halálhír egyformán esik a latban. Az ezredik estét ő nyíltan meri magasztalni, mert a sétákat eszerint senki se élte át úgy, mint én. S szerinte ez a teljes Fülep-ábrázolás, nem a Weöres-féle istenítés. Ebben megint nem egyezünk, mert Weöres Borús Géniusza azt hiszem, a Kettős rekviem után is fölülmúlhatatlan.
Beszélgetünk más egyébről is, például Lukács temetéséről, mely szerinte siralmas volt, afféle veterántemetés. Ahogy Erdei árulását megbocsátva nemzeti temetést rendezhettek Makón, itt bizony nem volt semmiféle méltányló tömeg. Írók, szellemi nagyságok se voltak, az egyetlen Bibót kivéve. Közben viszont hivatalos állami búcsúztatás sem volt, egyedül Aczél képviselte a hatalmat. A Lukácstanítványok szelíden hátrahúzódtak. Abban megegyezünk, hogya nekrológok közül csak Eörsiében volt igazi emberi hang.
Győrből kaptam ma fontos levelet: elfogadták javaslatomat, s a Hazafias Versek Biennáléja helyett a Szép Magyar Vers ünnepét vállalná a 700 éves város, ennek folyamatos munkájában Z. Szabó László ottani titkár mellett az Írószövetség titkáraként én is részt vennék.
Az újságban bukkanok rá Darázs Endre halálhírére. Nem messze lakott tőlem, s harminc-egynehány évvel ezelőtt azt hittem, barátok leszünk. Máig is meggyőződésem, hogy nemzedéke legtehetségesebb költőjeként indult. Első két kötete ( Kunyhó, füsttel, Vaskorszak) még ezt bizonyítja. Szomorú, hogy most a szomszéd háztömbre nézve arra kell gondolnom: a halál elvitt onnét egy jobb sorsra érdemes moral insanityt.
Latornak ígértem a mai estét. Vele is a Berlinben találkozom. Mutatja az együgyűséget, amit Markov mondott a Szovjet írók kongresszusán, s amit Kartal Zsuzsa írt Darázsról. (Élete csúcsa volt, hogy a Tűztáncot szerkesztette...)
Verseimet a vártnál sokkal izgatottabban olvassa, s kifejezetten remeklésnek mondja a ciklus egészét. Ahogy a kéziratot utólag lapozza, szinte minden tetszik neki. Különösen az Érkezés, az Örök Babylon, Woodstock, Dylan Thomas, Az ezredik este fogja meg. A Fekete tótól s az Aheny High Crosstól el van képedve, de a Világ vége, Hajsza, a Londoni reggel s a többi is kedvére való. Sűrű és súlyos darabokat emleget. Programszerűségnek árnyékát se látja. Még a Beszélgetéstől sem idegenkedik. Nem hitte, hogy képes leszek erre a teljesítményre. László megindultsága feloldja bennem a gyanút, hogy ifjú barátaim netán eltúlozzák e ciklus értékeit. László tetszésének legfőbb mutatója, hogy nem is akarja elemezni a verseket. Minden közelebb vivő magyarázat nélkül érti, mi van bennük.
Tízkor jövök haza, három hét óta először érzem magam felszabadultnak, verseimre gondolva. A rádióból a Bartók Vonósnégyest hallom. Éppen névadójuk VI. Kvartettjét játsszák, amit Londonban holnap adnak elő a Wigmore Hallban, C. M. tiszteletére. Sötét szobámban, a díványra fekve hallgatom a művet. Az asszociációk útja szabad a tokaji Tóth Lászlótól Fülepig és Colinig. Mintha féléves gyászomnak is ez lenne most a betetőzése. S milyen különös: a közvetített hangversenynek fölvétele 1970. október 7-én volt.
Nem az újságokból tudtam meg, hogy a három űrhajós, kik 24 napja keringtek az űrlaboratóriumban, leszállás után holtan került ki az űrhajóból. A pesti ember részvétet érez, de kommentálja is a tragédiát... Kellett a nagy mellverdesés, hogy bezzeg a szovjet űrhajózás nem kockáztat emberéleteket a Holdra szállással. És vajon úgy történt-e, ahogy a híreik mondták? Bőséges tapasztalat van rá, hogy a felelősséget mindig igyekszenek csökkenteni, eltagadni. Az űrhajó megtette a magáét, de... Hátha a hosszú súlytalanság utáni zuhanást nem bírta szegény fickók érrendszere?! A szocialista, helyesebben a vazallus hírszolgálat konformizmusára mi sem jellemzőbb, ahogy a kolóniák megnyugtatására jelentik: - "Nincs Moszkvában, aki ne bízna a további űrhajósok fölbocsátásában..."
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap