Elégtétel ez a díj

       
           
     
       

<< vissza

 

A sziget.hu beszélgetése a Bródy-díjas Grecsó Krisztiánnal

Grecsó Krisztián Pletykaanyu címu novelláskötete okozta az elmúlt év egyik legérdekesebb hazai irodalmi botrányát. A kötet egyik szövegében a szerzo szukebb pátriájából többek magukra ismertek. Vagy, fogalmazzunk jogilag pontosan, magukra véltek ismerni. Az okos kereskedelmi tévék is ráfókuszáltak az ügyre, a könyvbol el is fogyott ez elso kiadás.

A Pletykaanyuért Grecsó Krisztián a héten vette át a Bródy Sándor-díjat, amellyel az elmúlt év legjobbnak ítélt elsokötetes prózai teljesítményét díjazzák. A szerzot az irodalmi és eladási siker kapcsolatáról kérdeztük.

sziget.hu: Idegesített-e, hogy eddig a könyvnek más vonatkozásáról kellett beszélni, mint amire te gondoltál, miközben írtad?
GK: Amiért nekem most nagyon fontos, elégtétel ez a díj, az, hogy ellensúlyozhatja a botrányt. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy kiderült, a mérleg másik serpenyojében is van valami. Ha a botrányt magát nézzük: a benne részt vevo figurák nem föltétlenül egyenrangúak. A magukra ismerok meg a szerzo, aki négy évig dolgozott a könyvön, meg tizenegy novellát írt az elhíresült egy mellé, nem föltétlenül egyenrangú szereplok, a botrány akármennyire is akarta ezt láttatni. Itt van egy könyv is, amelyrol magáról igen kevés szó esett. Az az irodalomérto ember, aki eddig azt mondta, hogy a média miatt beszéltek róla, talán a díj után elgondolkodik, hogy a saját értékei miatt is lehetne vagy lehetett volna róla beszélni. Talán így elolvassák azok is, akik nem vették kezükbe. Az irodalmon kívüli szempont, reményeim szerint, háttérbe szorul, és esetleg foglalkozni lehet azzal is, hogy van ebben a retorikában, ebben a világban valami. Mégiscsak beletrafáltam valamibe, ami képes volt botrányt okozni. De így, mondom, most már végre lehet magáról a könyvrol is beszélni.

sziget.hu: Volt ugye egy földrajzilag behatárolható környék, ahol elég sok fogyott a könyvbol, és vagy felfogták vagy nem az irodalmi értékeket. Az indulatok elcsitultak, már neked is kevesebb gondot okoz sétálni a szegvári utcán. Fog-e ez változni az után, hogy egyrészt most megint beszélnek majd róla, másrészt hogy talán általuk eddig ismeretlen olvasatban? Lesz egy új hullám?
GK: Talán a dolog most visszakerült abba a mederbe, ahol eredendoen a helye lett volna. Gondolom persze azt is, hogy a magukat sértettnek tudó emberek most tartósabban maradnak meg ebben a tudatban. Viszont találkoztam olyan szegváriakkal is, akik szimpátiával vették kezükbe a könyvet, valószínuleg ok is megerosödnek ebben a viszonyban. A környék azért nem úgy nézett ki, hogy egyértelmuen mindenki ellenem volt, csak persze azok voltak érdekesek, akik háborogtak. A falu értelmisége eddig is kikérte magának, hogy a riporterek csak a kocsmába mentek interjúért, és amit a média végül bemutatott, nem volt azonos a falu közvéleményével. Bizonyára tehát örülnek is páran a díjnak. Meg még többeket valószínuleg nem érdekel ez az egész.

sziget.hu: Mennyi fogyott Szegváron?
GK: A négyezres faluban nincs könyvesbolt, a helyi újságos rendelt óvatosan húsz példányt, de végül csak ott helyben vittek belole vagy három-négyszáz darabot. És nem csak ott vettek, úgyhogy ha jól számolom, a könyv minden második-harmadik családban megvan.

sziget.hu: Ezért a szavazórétegért már parlamenti pártok is verekednének. Per végül nem lett belole, ugye. De hallottam hivatalos leülésekrol és beszélgetésekrol. Ezekrol lehet beszélni?
GK: Persze. Én nagyon sajnálom ezeket az embereket. Nincs rá bizonyítékom, úgyhogy név nélkül mondanám, de tudom, hogy a szálak mozgatva voltak. Valaki aláírásokat gyujtött, szegedi ügyvédet keresett, maga mellé állított öt-hat embert. Fel lettek ültetve, azt hitték, hogy már régen megy a per. Annyira tájékozatlanok voltak, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy az o jelenlétük nélkül nem folyhat eljárás. Azzal a boldogsággal jártak az utcán, hogy nemsokára talán a postás is jön a pénzzel. A faluban mindenki tudja, hogy ki volt a mozgató ember, nyilván itt egy értelmiségirol van szó. A baj az, hogy a felültetett emberek álltak a rivaldafénybe és lettek nevetségessé.

Az egész huhóról sokat elárult az, amikor Csordás Gáborral, a Jelenkor kiadó igazgatójával lementünk egy úgymond per elotti egyeztetésre. A függofolyosón átvettük az érveinket. a fikció és valóság viszonyáról, hogy ezek nem azok az emberek, hogy nem is állítom, hogy azok stb. Aztán bementünk, az ügyvéd beszélni kezdett, és szinte szó szerint ugyanazokat mondta, mint amit mi gondoltunk ki, csakhogy a végkövetkeztetés lett teljesen más.

Utólag egyébként átgondoltam, mi is történt. Nem az volt a baj, hogy bizonyos tények beazonosíthatóak, hanem volt ennek az elbeszélésnek egy egyszeru lelku elbeszéloje, aki megkérdojelez mindent, ami abban a szubkultúrában természetesnek számít. De ez az a gondolati réteg, amit idegeneknek sosem mutatunk ki, még akkor sem, amikor a hátuk mögött beszélünk róluk. Ettol érdekesek a valóságshow-k is. De ennek volt egy speciális helyi íze, amit fölismerni vélték, és csak a logika volt bántó. Sokan azt mondták: hé, mi nem vagyunk ilyen hülyék.

sziget.hu: Hogyan oldódott meg a dolog?
GK: Nem volt nagy probléma, egy ember kért és kapott nyilatkozatot tolem, hogy a könyvben szereplo ember nem o, aztán kedélyesen elbeszélgettünk. Úgy váltunk el, hogy tulajdonképpen rendes gyerek vagyok, csak hát mi szándékom volt ezzel az egésszel? Annyit mondtam, hogy ez szépirodalom. Rám nézett: ez?! Ez egyébként a visszatéro kérdés, hogy ti. mire volt ez jó nekem. Gondolom, erre nem kell válaszolnom.