Fiunk, Krisztián |
|||||
![]() |
|||||
<< vissza |
|||||
Volt egyszer egy magyar falu. Élt, éldegélt ott egy fiúcska. Felcseperedvén
író lett, huszonöt éves korában meg is mutatta magát a világnak. A falu, Szegvár
élete egy csapásra megváltozott. Lett ott botrány, bosszúvágy, őrjöngő fogcsikorgatás.
Pedig Grecsó Krisztián semmi olyat nem tett, amiről a bulvársajtó kiáltozik
boldogan. Egyszerűen megjelentette a novelláskötetét.
A szakma persze lelkesen fogadta, hiszen Grecsó tehetsége csak úgy sütött a
lapokról. Az Európai Könyvfesztiválon, az elsőkötetesek közt ő képviselte Magyarországot,
azonnal Bródy-díjas lett, számolnak vele, akarják. Jelenleg a Bárka című békéscsabai
folyóirat irodalmi szerkesztője. És írja új regényét, A Klein-naplót.
ELLE: Hogyan tört ki pontosan ez a botrány? Rögtön a könyvhét után?
Grecsó Krisztián: Dehogy, otthon hónapokig csend volt. Ám augusztus végén egyszer
csak telefonált édesanyám sírós hangon, hogy nagyon nagy a baj. Jóformán lépni
sem tudott a faluban, durván kiközösítették és terrorizálták, a munkahelyén,
az utcán mutogattak rá, a boltban szétrebbentek, ha belépett. Ez ment hónapokon
át.
ELLE: Ha te dühítetted fel őket, miért őt támadták?
G: K.: Mert a könyv címe Pletykaanyu, és ki más lenne a címszereplő, ha én írtam
a könyvet. Pedig a Pletykaanyu című novellában az elbeszélő mesél egy fiatal
költőről, aki „írt az abortuszról is” (G.K. második kötetének címe Angyalkacsinálás
– a szerk.), tehát el lehetett volna választani a szezont a fazontól, ha én
magam is jelen vagyok a szövegben – de ez már nem érdekli az embereket.
ELLE: Számoltál ilyesmivel?
G: K.: Azzal igen, hogy lesz, aki nem örül, egyesek morcosak lesznek, de lidérces
álmaimban sem gondoltam arra, hogy aláírásokat gyűjtenek ellenem, és bíróság
elé akarják vinni az ügyet. Ex-polgármesterünk a helyi agronómussal írt egy
fogalmazványt, amelyben összefoglalták sérelmeiket. Nagyon sajnálom, hogy ez
már nincs meg, remekmű. A következővel vádoltak: bár név nélkül írtam róluk,
magukra ismertek bizonyos alakokban…
ELLE: Hogy értették ezt pontosan?
G. K.: Például szerepel a szövegben egy férfi, aki Szegedre jár daueroltatni,
mert a faluban szégyellné. És erre jelentkezett egyikük, hogy ő nem daueroltat.
Egy: ki mondta, hogy róla van szó? Kettő: ha természetes göndör, miről ismert
magára? Innen már ki lehet találni, hogy elsősorban a „sértő ábrázolás” szerepelt
a vádiratban, meg hogy én csupa olyasmit írok, ami nem igaz. Ez mondjuk így
van: egy író lépten-nyomon fantáziál. Ez a dolga, szegénynek.
ELLE: És lett per?
G: K.: Amikor már az ügyvédjük is fenyegetőzni kezdett, sejtettem, hogy visszavonulót
fújnak majd. De az irodalom megteremtette a maga valóságát: a falu pletykával
válaszolt. Elterjedt, hogy a Grecsóéknak ingük-gatyájuk ráment az ügyre, már
el is kellett árverezni a házukat. Ettől minden sértett megnyugodott. Aztán
megkeresett a HVG, és megindult a lavina, interjúk özönét adtam tévében, rádióban,
amiből kiderült, hogy nem adósodtunk el, hogy az irodalom és az olvasó kíváncsi
a kötetre, és ezek a szegény emberek szembesültek azzal, hogy bohócot csináltak
magukból – és persze belőlem is.
ELLE: Változtatott ez a helyzeten?
G: K.: Igen. Attól kezdve, ha hazamentem, néhány kilométerről hazaszóltam, és
anyu már nyitotta a kertkaput. Úgy surrantam be, mint valami tolvaj. És a számon
kérő tekintetek miatt úgy is éreztem magam. Hiába vártam, sehogyan sem sikerült
tisztázni a helyzetet. A klasszikus fokozatig romlott az egész: megkergettek
az utcán.
ELLE: Holott a szívük mélyén talán büszkék rád.
G: K.: Valahol igen. Sok ottani olvasó a „saját írójának” érez, ami Pesten elképzelhetetlen.
Itt még kerület sem gondolkodik hasonlóan egy ott lakó alkotóról. Ráadásul elterjedt
az is, hogy jön a Pletykaanyu második része. Már készülgetnek rá, mesélnek nekem,
szerintük őrültség volna ennyiben hagyni most, hogy „elindult a szekér”. A szentesi
könyvbemutatón pedig felállt egy bácsi, mondván, „én kérem nagy egyénisége vagyok
a falunak, illett volna engem is beleírni a könyvbe…”
ELLE: A kötet talán legemlékezetesebb figurája egy idős férfi, Schriwanek
András. Szintén kitaláció?
G: K.: Schriwaneket én teremtettem. Írtam magamnak egy másik nagypapát. Félre
ne érts, imádom az igaziakat – sajnos, már csak egyiküket lehet –, de a valódi
falusi öregek nem ilyen misztikusak. Egyik nagyapám négy évet „vendégeskedett”
az orosz tajgán. Ha arra kértem, meséljen az életéről, azt felelte, „olvass,
fiam, a szentírásból”. És ahelyett, hogy a saját családomról hallottam volna,
ismerkedtem Ábrahám történetével. Ez sem vált káromra, nagyon érdekel a Biblia
világa, hiszen minden emberi viselkedésre találok benne eredeti mintát. Egyébként
is nagyon vonzódom a múlthoz. Schriwanek bácsi csak népivé tett figura, de ha
közelebb hajolunk hozzá, kiderül, hogy ilyet nem találunk a valóságban: parasztember
nem okoskodik így, nem beszél efféle körmondatokban. Városi alak. Vidéken egy-két
generációra visszamenőleg már mit sem tudnak eredetükről a családok. Ahogyan
Móricz írta: a paraszt élete olyan, mint a mezőgazdasági év. Amint lejárt, nincs
többé. Ezeknek az embereknek nincs történeti tudatuk. Mit tehet ilyenkor egy
író? Teremt magának múltat és figurákat, akik vágyakoznak a múltra.