Fiunk, Krisztián

       
           
     
       

<< vissza

 

Volt egyszer egy magyar falu. Élt, éldegélt ott egy fiúcska. Felcseperedvén író lett, huszonöt éves korában meg is mutatta magát a világnak. A falu, Szegvár élete egy csapásra megváltozott. Lett ott botrány, bosszúvágy, őrjöngő fogcsikorgatás. Pedig Grecsó Krisztián semmi olyat nem tett, amiről a bulvársajtó kiáltozik boldogan. Egyszerűen megjelentette a novelláskötetét.

A szakma persze lelkesen fogadta, hiszen Grecsó tehetsége csak úgy sütött a lapokról. Az Európai Könyvfesztiválon, az elsőkötetesek közt ő képviselte Magyarországot, azonnal Bródy-díjas lett, számolnak vele, akarják. Jelenleg a Bárka című békéscsabai folyóirat irodalmi szerkesztője. És írja új regényét, A Klein-naplót.

ELLE: Hogyan tört ki pontosan ez a botrány? Rögtön a könyvhét után?
Grecsó Krisztián: Dehogy, otthon hónapokig csend volt. Ám augusztus végén egyszer csak telefonált édesanyám sírós hangon, hogy nagyon nagy a baj. Jóformán lépni sem tudott a faluban, durván kiközösítették és terrorizálták, a munkahelyén, az utcán mutogattak rá, a boltban szétrebbentek, ha belépett. Ez ment hónapokon át.

ELLE: Ha te dühítetted fel őket, miért őt támadták?
G: K.: Mert a könyv címe Pletykaanyu, és ki más lenne a címszereplő, ha én írtam a könyvet. Pedig a Pletykaanyu című novellában az elbeszélő mesél egy fiatal költőről, aki „írt az abortuszról is” (G.K. második kötetének címe Angyalkacsinálás – a szerk.), tehát el lehetett volna választani a szezont a fazontól, ha én magam is jelen vagyok a szövegben – de ez már nem érdekli az embereket.

ELLE: Számoltál ilyesmivel?
G: K.: Azzal igen, hogy lesz, aki nem örül, egyesek morcosak lesznek, de lidérces álmaimban sem gondoltam arra, hogy aláírásokat gyűjtenek ellenem, és bíróság elé akarják vinni az ügyet. Ex-polgármesterünk a helyi agronómussal írt egy fogalmazványt, amelyben összefoglalták sérelmeiket. Nagyon sajnálom, hogy ez már nincs meg, remekmű. A következővel vádoltak: bár név nélkül írtam róluk, magukra ismertek bizonyos alakokban…

ELLE: Hogy értették ezt pontosan?

G. K.: Például szerepel a szövegben egy férfi, aki Szegedre jár daueroltatni, mert a faluban szégyellné. És erre jelentkezett egyikük, hogy ő nem daueroltat. Egy: ki mondta, hogy róla van szó? Kettő: ha természetes göndör, miről ismert magára? Innen már ki lehet találni, hogy elsősorban a „sértő ábrázolás” szerepelt a vádiratban, meg hogy én csupa olyasmit írok, ami nem igaz. Ez mondjuk így van: egy író lépten-nyomon fantáziál. Ez a dolga, szegénynek.

ELLE: És lett per?
G: K.: Amikor már az ügyvédjük is fenyegetőzni kezdett, sejtettem, hogy visszavonulót fújnak majd. De az irodalom megteremtette a maga valóságát: a falu pletykával válaszolt. Elterjedt, hogy a Grecsóéknak ingük-gatyájuk ráment az ügyre, már el is kellett árverezni a házukat. Ettől minden sértett megnyugodott. Aztán megkeresett a HVG, és megindult a lavina, interjúk özönét adtam tévében, rádióban, amiből kiderült, hogy nem adósodtunk el, hogy az irodalom és az olvasó kíváncsi a kötetre, és ezek a szegény emberek szembesültek azzal, hogy bohócot csináltak magukból – és persze belőlem is.

ELLE: Változtatott ez a helyzeten?
G: K.: Igen. Attól kezdve, ha hazamentem, néhány kilométerről hazaszóltam, és anyu már nyitotta a kertkaput. Úgy surrantam be, mint valami tolvaj. És a számon kérő tekintetek miatt úgy is éreztem magam. Hiába vártam, sehogyan sem sikerült tisztázni a helyzetet. A klasszikus fokozatig romlott az egész: megkergettek az utcán.

ELLE: Holott a szívük mélyén talán büszkék rád.
G: K.: Valahol igen. Sok ottani olvasó a „saját írójának” érez, ami Pesten elképzelhetetlen. Itt még kerület sem gondolkodik hasonlóan egy ott lakó alkotóról. Ráadásul elterjedt az is, hogy jön a Pletykaanyu második része. Már készülgetnek rá, mesélnek nekem, szerintük őrültség volna ennyiben hagyni most, hogy „elindult a szekér”. A szentesi könyvbemutatón pedig felállt egy bácsi, mondván, „én kérem nagy egyénisége vagyok a falunak, illett volna engem is beleírni a könyvbe…”

ELLE: A kötet talán legemlékezetesebb figurája egy idős férfi, Schriwanek András. Szintén kitaláció?
G: K.: Schriwaneket én teremtettem. Írtam magamnak egy másik nagypapát. Félre ne érts, imádom az igaziakat – sajnos, már csak egyiküket lehet –, de a valódi falusi öregek nem ilyen misztikusak. Egyik nagyapám négy évet „vendégeskedett” az orosz tajgán. Ha arra kértem, meséljen az életéről, azt felelte, „olvass, fiam, a szentírásból”. És ahelyett, hogy a saját családomról hallottam volna, ismerkedtem Ábrahám történetével. Ez sem vált káromra, nagyon érdekel a Biblia világa, hiszen minden emberi viselkedésre találok benne eredeti mintát. Egyébként is nagyon vonzódom a múlthoz. Schriwanek bácsi csak népivé tett figura, de ha közelebb hajolunk hozzá, kiderül, hogy ilyet nem találunk a valóságban: parasztember nem okoskodik így, nem beszél efféle körmondatokban. Városi alak. Vidéken egy-két generációra visszamenőleg már mit sem tudnak eredetükről a családok. Ahogyan Móricz írta: a paraszt élete olyan, mint a mezőgazdasági év. Amint lejárt, nincs többé. Ezeknek az embereknek nincs történeti tudatuk. Mit tehet ilyenkor egy író? Teremt magának múltat és figurákat, akik vágyakoznak a múltra.