Az én angyalom megtévesztésig légy |
||||
![]() |
||||
<< vissza |
||||
Grecsó Krisztián: Angyalkacsinálás
JAK–Kijárat, Budapest, 1999.
Grecsó Krisztián fiatal kora ellenére (mindössze huszonhárom éves!) már második kötetével örvendezteti meg az olvasókat. E rendkívüli termékenység és "érettség" mindenképpen figyelemre méltó. "Alkotó" tevékenysége azonban nem eredetiségével vagy izgalmasságával tunik ki, hanem azáltal, hogy egy divatos – de talán átmeneti – kortárs irodalmi jelenséget képvisel.
Az Angyalkacsinálás "lírája" nem más, mint szenvtelen leírások, rögzítések, pillanatképek laza illesztésu asszociációsora. Az elliptikus kifejezésmód legelsô szervezô elve az esetlegesség. A vershelyzet a muvi spontaneitás helyzete, a keresett keresetlenség aspektusa.
Verünk
tíz sor gazdag szalmás vájkot,
azután állítunk peckes sátrat
fölé, vagy az oldalába.
Az alá befér, ha adódik valami,
ha egy s más közbejön:
kapunk, találunk, keresünk, kihányunk
éppenséggel valamit.
(Éppenséggel valami)
A megnyilatkozás szinte minden esetben homályban hagyja a szövegösszefüggést vagy a tágabb beszédkontextust. Az utalásokból mindössze a gyermekkor felületes élményanyaga, falusi környzete dereng fel. A szövegíró rendkívül töredékes dokumentálást végez némi tárgyiassággal, némi vonzódással az anyagszeruség iránt. Az esetlegesség a metonimikus elrendezés talányosságára, a szokatlan, szabálytalan szórendre, a nyelvtani és jelentéstani kapcsolóelemek elhagyására alapoz. A világ köznyelvi elrendezését a szöveg szervezôje a legmesszebb menôkig igyekszik kizárni. (Ha mégsem, az csak paródia!)
mert itt hevernek szanaszét ezek
a tények, azt hazudom, ide különben nem
jöhetnek, nem veszek tudomást,
itt jelzem, hogy NEM.
(Egy az egybe)
Az eszköztelenség ideálja a kifejezés minimalizálására, a depoetizálás rigorózus gyakorlására sarkallja. Világa a "reszketô matériáig" lecsupaszított. Ami mégis "versszeruvé" teszi a leírtakat, az a valamilyen (nehezen felderíthetô) analógián alapuló párhuzamos szerkesztés, a visszatérés, a körkörösség, a vasfegyelemmel visszafogott képiség, illetve metaforizáltság.
Persze bármennyire is rejtélyes egy alkotó, az önértelmezés mankóját azért mindig odanyújtja a meggyötört olvasónak. Erre szolgál mindenekelôtt az általa írt fülszöveg, divatosan a praetextus. Két kulcsszava van e rövid elmélkedésnek: a "való dolog", azaz a "dokument", illetve ezzel szemben a "mese". Viszont – a nyelvfilozófiai szemléletu teoretikus irodalomfelfogás muhelyében edzett olvasó számára nyilván váratlan fordulatként – megcsavarja a szavak jelentését: "Egyetlen egyszer örökített meg valamit a való dolgokból [tudniillk az angyalkacsináló asszony]: tévedésbôl tette. Ha figyelmesen olvassuk dokumentjét, észrevehetjük, annál a pontnál megtörik a valóság. Az már mese..." A valóság és a fikció tehát egymásba csúsznak, nem tudhatjuk melyik melyik. A szöveg (a dokumentáció) és a valóság kapcsolatának elbizonytalanítása ezek után "természetesen" a világ nyelvi létmódjának a problémájához vezet.
Szándékom kígyózni kezd,
de nem ér tovább Füzeted felénél.
Járt utat járatlanra fordít.
Füzeted kapcsai évek óta némák:
a felsô fogós, az alsó késôn felsírt.
Gyulladásoktól, vérömlenyektôl
nehéz, barázdált belül a leírtak útja.
A szereplôk csak gócokban készek,
nem adják össze a formát.
Göthösek maguktól.
Törekszenek: mennyegzôre, nászra, duhajra.
Könyökükön kenyérmorzsa.
A leírtak is évekig némák.
Akváriumba, polcra illenek.
Kedvünk szerint halak vagy uborkák.
(Össze a formát)
A megkülönböztetô írásmóddal is kiemelt "fordítás" mutatja: a szöveg felôl közelít a megnyilatkozó a mögöttes valóságra. A szövegelemek kapcsolódásai adnák a világot. Ám látjuk: azért ez nehéz ügy. Az élményvilág a nyelvi impotencia rabja marad: közölhetetlen. Ebbôl kifolyólag elôkerül a jelentés problémája, a jelölt és jelölô örök különbsége, a tapasztalati tények rögzítése kontra jelentésadás problémája, stb. ("Mese" mufaji megjelölés alatt az Új sor címu ciklusban a legegyszerubb hangsúlyos, ütemezô, skandáló verselésben banális témákról olvashatunk. Vajon mi célból?) A dokumentálás és a mese ellentéte – talán mondani sem kell – leleplezôdik: nem beszélhetünk ellentétrôl, csak egymást feltételezô fogalmakról. De itt már Derrida tanairól kellene értekezni, a nyelvrôl mint egy középpont nélküli struktúra játékáról, azonban az elméleti tézisek felmondása nem egy kritika feladata.
De vajon feladata-e a költészetnek (vagy általában az irodalomnak), hogy olyan szövegeket kreáljon, amelyek a divatos teóriák tételeit hivatottak illusztrálni? Kell-e indikátorként muködnie a lírának, azaz lehetôséget adnia egy elméleti rendszer unalomig ismert axiómáinak ismételt elsorolásához? Az ilyen illusztratív irodalomfelfogás végsô soron nem tesz mást, mint hogy olyan beszédszituációt teremt, mellyel csatlakozhat a kortárs tudományos presztízzsel bíró iskolákhoz. Grecsó nem önkifejezési szándékból ír. Nem az alkotás önértéke a lényeges számára, hanem a mögöttes teória legitimáló képessége. A vers másodlagossá válik, csak egy jel lesz, eszköz: a világ nyelvi létmódjának (és a hozzá fuzôdô problémáknak) szemléltetése. A esztétika alárendelôdik a lételméletnek, az irodalom a filozófiának. Ezzel szemben a literatúra – Grecsó soraival kifejezve oppozíciómat – "praktikus valami, mondjuk, / és ezen összemosolygunk, / mert ennél, ugye, azért több". (Fedeles óramu)
A fenti vélemény nyilván sarkos és bántó. Amiért mégis vállalható, az az a szükségszeruség, hogy világossá váljon: léteznek más, az irodalom társadalmiságából kiinduló olvasási "stratégiák" is. Ebbôl a szempontból Grecsó Krisztián produkciója a stratégiai célú (értsd: karrierépítô) nyelvi cselekvés körébe tartozónak látszik. Kommunikatív képessége csekély, esztétika értéke ebbôl kifolyólag hasonló szintu. A teljesen egyoldalú, egyetlen elvárási normának megfelelni kívánó attitud aligha lesz képes arra, hogy olyan szövegeket hozzon létre, melyek a folytonosan alakuló ízlésváltozások közepette újraértelmezhetôek lesznek. Szezoncikkek.
Papp Endre