Paksa
Rudolf
Laki János és Palló Gábor Projektvilág és
informális hálózat a tudom
'e1nyban
című cikke A 21. századi kommunikáció új útjai. Című tanulmánykötetben
jelntek meg (szerk. Nyíri Kristóf. Budapest, MTA Filozófiai Kutatóintézete,
2001. 173 - 193. p.) A cikk szerzői mindketten az MTA Filozófiai Intézetének
kutatói, tudományfilozófiával foglalkoznak.[1]
A cikk szerzői a huszadik század második felében
bekövetkezett tudományszervezési paradigmaváltás problémájára kidolgozott
modelleket ismertetik, majd a cikk második részében kifejtik saját
meglátŕ1sukat.
A cikk két fő kérdéssel foglalkozik: a
projektvilág-gondolattal és az informális tudományos network működésével.
A cikk bevezetőjében a szerzőpáros hivatkozik korábbi
írásukra[2],
melyben azt fejtették ki, hogy az informális tudományos network és az Internet
hogyan fonódott össze az utóbbi időkben – noha a tudományos kutatást már a
kezdetektől jellemzi ez az informális hálózat: a cikk szerzői Tycho Brahe 16.
századi csillagász és műhelye példáját hozzák fel. (A cikk szerzői és a cikkben
ismertetett elméletek szerzői is alapvető hivatkozási pontként használják Tycho
Brahe csillagászműhelyét mint az első olyan kutatóbázist, amely egy projekt
elvégzésére nagy költségvetéssel koncentrálta egy helyre a kutatókat és a
kutatás költséges eszközeit, továbbá az eredmények kiértékelésénél a kortárs
szerzők eredményeit is figyelembe vette – azokkal egy tudományos hálózatot hozott
létre.[3])
Milyen változások zajlottak le a huszadik század
folyamán a tudományban? A cikkírók szerint a látszat a következő: szétbomlott a
tudomány hagyományos belső rendje, felszámolódott a tudomány egysége, s a
tudomány már nem az igaz tudás letéteményese, hanem új technológiák
létrehozásának segédeszköze.
A cikk által bemutatott első elmélet az ún. Nagy
Tudomány elmélet, melyet 1963-ban dolgoztak ki az Egyesült Államokban.[4] A
szerző a nagy tudomány jelenkori állapotát állítja szembe a kis tudomány állapotával,
mely a múlt tudományfelfogása volt. A kis tudomány elszigetelten kutató
magányos zseniket igényelt, míg a nagy tudomány nagy, közös projekteken dolgozó
népszerű, befolyásos és sikeres, közszereplést vállaló tudósokat igényel. A
nagy tudomány olyan projekteket jelent, mint a Manhattan-terv, az
űrrakéta-programok vagy a részecskekutatás – és első példája Tycho Brahe
Uraniborgban felépített csillagászati kutatóközpontja. A nagy tudomány fő
jellemzői: 1. nagymértékű forráskoncentráció egyre kevesebb intézetben – mivel
nagy költségvetésű berendezésekkel dolgozik, 2. specializált tudású szakemberek
együttmunkálkodása, 3. hasznossága nem öncélú, hanem a társadalmat, a politikát
kívánja szolgálni. A nagy költségű kutatásokat tehát társadalmilag eladhatóvá kell
tenni: ezért lép színre a tudományos menedzser. Ezzel együtt a finanszírozó
ellenőrizni is akarja az eredményeket, ehhez olyan mérőszámok bevezetése
szükséges, amelyek láthatóvá teszik a munka hatékonyságát, produktivitását –
korábban a tudományos kutatást a tudósok elméleti levezetéseinek ellenőrzésével
legitimálták –, azaz a kutatás célorientált lett. Ezt a helyzetet jellemzi úgy
a nagy tudomány elméletet részletező John Ziman[5],
hogy a tudomány posztakadémiai fázisba lépett: nincs többé akadémiai
semlegesség, vagy közhasznú tudás, hanem szellemi termék van.
Ziman elméletét fejlesztette tovább a Mód 2 elmélet[6],
mely szerint a tudástermelés korábbi módja a Mód 1, jelenlegi pedig a Mód 2.
Míg a Mód 1 a 19. században kialakult akadémiai tudományfelosztás szerint
gondolkodó magányos tudósok kora volt, akiknek a minőségellenőrzését a többi
tudós végezte, addig a Mód 2 a Mód 1-ből alakult ki a tudományterület belső
differenciálódásával. Mód 2 egyre dominánsabb lesz, de nem számolja fel Mód
1-et. Mód 2-re jellemző: 1. Mód 1-től eltérően itt nem válik el az elmélet és a
gyakorlat, mivel a kutatás mindig célorientált, 2. sok specialistával dolgozik,
akik általában a határterületek kutatásával érnek el eredményeket – a felmerülő
új problémák szabják meg a további kutatások irányát, 3. a különböző
helyszíneket (akadémiai kutatóintézet, egyetem, ipari laboratórium…)
kommunikációs hálózat köti össze – az Internet a Mód 2 kommunikációs fóruma.
A nagy tudomány és az arra épülő Mód 2 elmélet
alapvetően pesszimista, amennyiben a leírt folyamatot tragikusként értelmezi: a
kutatás akadémiai szabadsága megszűnik, mint ahogy az egységes tudomány
gondolata is. A tudományos kutatók e folyamatoknak mintegy elszenvedői.
Ezzel szemben az ún. Tripla helix elmélet[7]
azt állítja, hogy a tudományt egy három tényező által meghatározott erőtérben
mozgó spirálvonalú fejlődés jellemzi (ezt jelenti a tripla helix kifejezés). E
három tényező az egyetem, az ipar és az állam. E három tényező megegyezése lesz
a közös projekt. A tripla helix elmélet képviselői szerint a Mód 2 elmélet azon
alapfeltevése hibás, hogy a Mód 1 féle tudományszervezést (az akadémiai
diszciplinaritást) tekinti a tudomány alapállapotának, noha az csak a 19.
század sajátos terméke. Ugyanis a 19. századot megelőzően ugyanúgy létezett
tudományos network (levelezés)[8],
mint ahogy a kutatás feladatorientáltsága sem a huszadik század sajátja
(példaként hozzák a 17. századi bányászatot és hajózást). Ezek alapján arra a
következtetésre jutnak, hogy ott, ahol mérsékelt verseny van, a klasszikus
tudásellenőrzés is megmaradt a tudósok elméleti vitáinak színterén, s csak a
kevés erőforrásért küzdő éles versenyekben vált meghatározóvá a piacorientált
kutatás.[9] A
tripla helix elmélet szerint az akadémiai szektor (azaz az egyetemek és a
kutatóintézetek) nem lemarad vagy leválik a kutatásról, hanem lépést tart vele:
az új tudományágakat is az egyetemeken fogják oktatni – jó példa erre a
számítástechnika. Azaz a tripla helix szerint jelenleg a második akadémiai
forradalom zajlik, melynek folyamán az egyetem vállalkozói jelleget ölt, és
kulcsfogalommá válik az eladható tudás gondolata.
Ezen elméleti bevezető után térnek rá a cikk szerzői
saját álláspontjuk kifejtésére. Úgy látják, hogy a fent vázolt elméletek
kimondatlan közös alapja, hogy a második világháború óta a tudományos világ
projekteken dolgozik. Nincsenek ma már magánvagyonuk terhére kutató színvonalas
amatőrök, s a támogatások nem egy neves személynek szólnak, vagy nem egy-egy
intézményt támogatnak, mint ahogy nem is egy-egy tudományterületet, hanem
mindig konkrét projekteket megvalósító személyt, intézményt.[10] A
kutatás azonban egyre kiterjedtebb, differenciáltabb, költségesebb lett.[11]
Az eredményesség tehát elsősorban a feltételektől függ, s nem a kutató egyéni
zsenialitásától. Ezen feltételek biztosítása azonban rendkívül költségigényes,
s ezek biztosítása a szűkös erőforrásokból vezet a menedzserszemlélet
kialakulásához: a kutatás vállalkozás lesz, mely egyértelmű célrendszerrel és
ellenőrizhetőséggel bír – ez a finanszírozók igénye. A projektvilág veszélye
azonban a széttöredezettség: ha mindenki lokális problémákon dolgozik,
lesznek-e akik egyetemességében foglalkoznak a tudománnyal?
A projektvilág gondolat és a nagy tudomány elmélet
összevetésével a következőket állapítják meg a cikk szerzői: a második
világháború idején nyilvánvalóvá vált, hogy a tudománynak két
intézményrendszere fog kialakulni: egy titkos (hadi és ipari) és egy nyitott
(akadémiai), e két terület azonban ugyanazon eszközöket és kutatókat
alkalmazza.
Az utóbbi 15 évben[12]
azonban újabb változás következett be. Mivel a kutatást a társadalmi konszenzus
legitimálja (államilag finanszírozott nyilvános projektek), ezért jól
“eladható” (fontos, hogy retorikailag is eladható) termékeket állít elő a
kutatás – azaz már nem a tudomány maga, vagy a valóság megismerése a cél. Így
fontossá váltak olyan dolgok is, mint a társadalmi kommunikáció, azaz a píár.[13]
Az így létrehozott nagy költségvetésű projekteknek egyik kulcsszava lesz tehát
a költséghatékonyság. Ennek egyik módja az ún. adatbányászat, ami azt jelenti,
hogy a nagymennyiségű adatot szolgáltató megfigyelő berendezések (pl. a Hubble
űrtávcső) folyamatosan állítják elő a rengeteg adatot tartalmazó adatbázisokat.
Ezek leghatékonyabb feldolgozása az, ha az adatokat sokan, sok helyen
vizsgálhatják – minderre már csak azért is van szükség, mert a legnagyobb
projektek ma már amúgy is nemzetköziek –, és dolgozhatnak egy-egy
részproblémán: azaz az adatbázisokat nyilvánossá teszik, s ennek remek színtere
az Internet (pl.: a génbank projekt, vagy a Mars-expedíció). Egy másik probléma
is megoldódik a nyilvánossá válással: az ún. publikációcserkészet. A
nagymennyiségű, fragmentált kutatás ugyanis publikációdömpinghez vezetett. A
szakirodalomban pedig egyre nehezebb volt a keresés, s a naprakészség[14]
sem volt biztosítható a hagyományosan papíralapú és hosszú átfutási idejű
kiadványok esetén. Éppen ezért jöttek létre olyan online információ strukturáló
lapok (tematikus portálok), ahol egyszerre lehet hozzáférni a téma
szempontjából fontos publikációk rendezett halmazához és az azok ellenőrzéséhez
fontos adatbázisokhoz – s van lehetőség azonnali vitára: így az egyes elméletek
még kialakulásuk folyamán vitára bocsáthatók. Az Internet nyújtotta
nyilvánosság lehetőségével élve az olyan “láthatatlan kollégiumok”, mint a
tudományos newsgroupok egyszerre nyílttá váltak, s az egész világ (érdeklődői)
egyetlen tudományos műhellyé állt össze a sok kis rivalizáló, lokális
műhelyből. Mindez afelé mutat, hogy a műszaki tudományok területén megvalósulni
látszik a nyílt társadalom modell, melynek alapja az információhoz való szabad
hozzáférés.[15]
A tudományos paradigmaváltás természetesen
tudományfilozófiai hozadékkal is járt: régi kérdések kerültek új
megvilágításba, s új helyre tolódtak át a hangsúlyok. A huszadik század
tudom_e1nyfilozófiai vitájának fő kérdése az volt, hogy létezhetnek-e
elméletfüggetlen adatok, avagy lehetséges-e elméletek tapasztalati igazolása
vagy cáfolása. Ez a kérdés ma új módon merül fel: vannak báziselméletek,
amelyek testet öltenek nagy műszerekben, s ezen keresztül az adatokban is (ezek
tehát a kutatásmódszertani problémákra adott gyakorlati válaszok) – ezek tehát
egy közös fogalmi-nyelvi keretet biztosítanak a kutatáshoz; s vannak az ún.
magasabb szintű elméletek, amelyek függetlenek a báziselmélettől, így tehát a
báziselmélet által generált adatok is objektívek számára. S ez az objektivitás,
amely elengedhetetlenül szükséges a tudományos párbeszéd kialakulásához.[16]
A cikk tehát összességében pozitív végkicsengésű: a
fejlődést nem dekadens folyamatnak, hanem egyszerűen a történések útjának
tekinti – minden értékítélet nélkül szemlélve a változásokat.[17]
[1] http://www.phil-inst.hu/
[2] A tudományos kommunikáció átalakulása. / Palló Gáborral. In Mobil információs társadalom. / szerk. Nyíri Kristóf. - Budapest : MTA Filozófiai Kutatóintézete, 2001. - 101 - 109. p.
[3] A cikk mindvégig a természettudományok szemszögéből vizsgálódik – csak azt érti a tudomány kifejezésen. Véleményem szerint a bölcsész tudományok tekintetében egyáltalán nem igaz már az sem, hogy a huszadik században számottevő paradigmaváltás zajlott volna le, így tehát a cikk további részei is irrelevánsak. Ami azonban érdekes, hogy a cikk legvégén ismertetett teória (projektvilág-gondolat) azonban igaz a bölcsészetre is.
[5] John Ziman: Prometheus Bound. Science In a Dynamic Steady State. Cambridge, Cambridge University Press, 1992.
tn Michael Gibbons – Camille Limoges – Helga Nowotny – Simon Schartzman – Peter Scott – Martin Trow: The New Production of Knowledge. The Dynamics of Science and Research in Contemporary Societies. London, Sage Publications, 1994.
[7] Henry Etzkowitz – Loet Leydesdorff (szerk.): Universities and the Global Knowledge Economy. A Triple Helix of University – Industry – Government Relations. London, Cassell, 1997. és az ő újabb kutatásaik. Ld. még http://www.Leydesdorff.ne/list.htm
[8] A bölcseletek terén utalhatunk a nagy humanisták Európát behálózó levelezésére, vagy a külföldi egyetemek látogatásával (peregrinatio) kialakult tudás- és kapcsolati tőkére.
[9] Itt belépési lehetőség nyílik a bölcsésztudományok számára: talán a bölcsészetre azért nem igaz a fent leírt tudományos paradigmaváltás, mert nincs éles verseny, s így megmaradhatott akadémiai tudománynak? De vajon meddig tartható ez az álláspont, amikor mindenünnen az eladható tudás szlogenje hallatszik? S egyáltalán: csak tragédiaként lehet szemlélni a piacosodás folyamatát, vagy profitálhatnának belőle a bölcsész tudományok? Nem lehetséges-e, hogy a bölcsŕ9szet megtépázott társadalmi presztízsének visszaállításához vezetne, ha eladható “termékekkel” jelentkeznének a bölcsészek a “tudáspiacon”?
[10] Ez a gondolat, amit a szerzők projektvilágnak neveznek, a bölcsész tudományokra is igaz.
[11] Vajon nem arról van szó, hogy a bölcsészet egyszerűen nem tartott lépést a fejlődéssel? Megmaradt az egyéni teljesítmények szintjén, s csak jóval ritkábban merészkedik teammunkák, vagy projektek végzésére? De vajon milyen erőtérben mozogva tudna a bölcsészet piacképes árut termelni, azaz az egyetem és az állam mellé miért sorakozna fel az ipar (helyesebben a piac, ugyanis a tripla helix modellben azért szerepel ipar, mert a természet- és műszaki tudományok piaca az ipar)? S vajon ez a piac hol keresendő? Mi képes eltartani a bölcsészetet: a társadalom vagy multinacionális cégek, vagy ezek együtt?
[12] A szerzők nem hívják fel a figyelmet arra, hogy ez egybeesik a hidegháború végével.
[13] Ez az, ami ellen a bölcsészettudományok művelői oly hevesen tiltakoznak. Véleményem szerint ez egy zsákutcás fejlődés következménye. Ugyanis a piacképes terméket gyártani nem képes bölcsészet arisztokratikus elefántcsonttoronyba zárkózott: társadalmi legitimitását úgy kívánja megteremteni, hogy önnön jól mérhető hasznossága helyett nehezen ellenőrizhető fontosságára hivatkozik. Ezért kialakított egy olyan zárt rendszert, amelyet a közönséges halandó nem képes megérteni – s azzal, hogy ő jól érti e rendszert, igyekszik felmutatni, hogy csinál egyáltalán valamit, amire más nem képes, azaz fontos. (Röviden: a bölcsész az, akiről nem tudható mit beszél, de azt jól mondja.) Ez azonban kisebbrendűségből fakadó súlyos frusztrációkkal terhelt dekadens álláspont, amely egyáltalán nem mutat előre, mivel még a lehetőségét sem teremti meg annak, hogy a piac felé nyisson. Ahhoz ugyanis közérthetően kellene fogalmaznia, amivel viszont jelenlegi legitimitását veszélyeztetné. Az azonban egyre kérdésesebb, hogy vajon meddig lehet a fontosság látszatának fenntartásával az állami támogatásokon keresztül bölcsészkedni, miközben a társadalom egyre kevésbé tolerálja a nagy költségű l’art pour l’art bölcsészkedést.
[14] Úgy vélem, hogy a bölcsészettudományok egyik nagy problémája fogható meg a naprakészség fogalmában. A bölcsészet ugyanis önnön műveit örökérvényűnek tekintve, nem számol a naprakészség igényével. Nagy tanulság a bölcsészetben, hogy minél korszerűbb egy mű, annál jobban hozzá van láncolva saját korához, azaz annál kor-szerűbb.
[15] Vajon nem tenne-e jót a bölcsészettudományoknak, ha a sok rivalizáló, saját elméleteinek zárt világából kilépni nem tudó – azaz párbeszédképtelen – kutatást egy nyitottabb rendszer váltaná fel? Vajon nem lenne üdvösebb a szabad kritika lehetősének megteremtése és a tényleges párbeszéden alapuló együttgondolkodás, mint a személyi ellentétekkel zsúfolt konok rivalizálás?
[16] Mindebből a bölcsészettudomány is tanulhat: a báziselmélet (módszertan) – magasabb szintű elméletek paradigma megoldani látszik azt az ismeretelméleti szkepticizmust, amely ad absurdum víve a posztmodern nihilbe torkollt.
[17] A cikk végeztével megválaszolatlan marad a számomra legérdekesebb kérdés, hogy mindebből mi és mikor fog hasznosulni a bölcsészettudományokban?